KÉMELMhonlap
Conference of Hungarian Lutheran Church Workers Abroad
Arbeitsgemeinschaft der ungarischen evang.-luth. Seelsorger im Ausland

*
Sorozat: Párbeszéd a "Diakóniai Teológiával"

 

IV.
Vajta Vilmos:
A VITATOTT DIAKÓNIAI TEOLÓGIA

 
Ex: KOINONIA, 28.szám / 1983 december
Magyar evangélikus teológiai folyóirat, szerkeszti: VAJTA VILMOS

A második világháború egyik következménye volt, hogy a kelet-európai egyházak szembekerültek a szocialista-kommunista ideológiával s az ennek megfelelő társadalmi modellel. Azokban az országokban, amelyek a Szovejetunió befolyása alá kerültek, ez a konfrontáció a politikai hatalom konkrét követeléseivel kapcsolatos. Rövidebb kezdeti időszak után, amelyben bizonyos tolerancia uralkodott, döntő periódus következett világos irányutasításokkal ezen országok élete számára. Ezek az utasítások az egyházak gyakorlati és teológiai életét illették.

"Egyház a szocializmusban" elsősorban helyzet-megjelölés, amely Kelet-Európa egyházaira nézve általánosan érvényes. Ebben a helyzetben az egyháznak két lehetőség között van választása: vagy megkisérlik az egyházak új környezetükben, melyet új törvények s új társadalmi rend határoz meg, különleges szolgálatukat mint Uruknak megbizatását megvalósítani, - vagy megkisérlik az új történeti helyzetet intő figyelmeztetésként felfogni, a szocialista államban új szerepüket megkeresni és a szocialista ideológia meghatározta kereteken belül tájékozódni. Az első alternatíva kisérletnek tekinthető arra, hogy az egyház megőrizze integritását és identitását (épségét és önmagával való azonosságát) az új társadalmi rendszerben. A második alternatíva egyenlő az új rendszerrel való tudatos azonosulással, illetőleg egy neme az abban való integrálódásnak .

A következőkben az "egyház a szocializmusban" problémáját illusztráljuk egy magyarországi teológia példáján, amely ott monopóliumot nyert, s melynek neve "diakóniai teológia" vagy a "szolgálat teológiája".

Magában véve egy olyan teológia, amely elsősorban az egyház szolgálatát a mai világban hangsúlyozza, manapság tulajdonképen egyáltalán nem ismeretlen. Közvetlenül a háború után, elsősorban a Barth Károly befolyásolta teológiában sokat beszéltek az egyház "prófétai szolgálatáról". Barth befolyása, különösen a magyarországi református teológusoknál könnyen kimutatható. Az európai egyházak Nyborg Strand-on (Dánia) megtartott konferenciái már kezdeti stádiumukban sokat beszéltek a "szolgáló egyházról". A második vatikáni zsinat lényeges szövegeiben, nemcsak a "Gaudium et Spes"-ben, az egyházat a világnak szolgáló egyházként jellemezte. Ez az alaptendencia. Ám ezekben a megnyilatkozásokban fölöttéb nagy különbözőségek vannak. Itt rámutatunk arra, hogyan szeretné egy vezető teológus ennek a teológiának különleges rendeltetését a maga országában látni. "A szolgálat teológiájának, ahogyan ezt Magyarországon értelmezzük, megvan a maga különlegessége, nevezetesen az, hogy a szolgálat számunkra tartalmilag a marxistákkal való pozitív együttmunkálkodást, a szocialista társadalom felépítésében való részvételt jelenti. A szolgálatnak ez az értelmezése s ennek gyakorlati következményei magától értődően utalnak arra, hogy a mi szolgálat-teológiánk nemcsak ezen az egyetlen ponton, de egész szellemében és struktúrájában különbözik a szolgálatnak minden más teológiai értelmezésétől. A nemzetközi ökuménikus szolgálat érdekében álló lenne ennek a különbségnek kimutatására külön tanulmányt szentelni." (Pröhle Károly, 1981.)

Ez a tisztázás nagymértékben elősegíti, hogy a "diakóniai teológia" naiv azonosítását más mai teológiai áramlatokkal elkerüljük, ami a terminológia hasonlósága következtében könnyen megtörténhet. A "diakoniai teológia" főleg magyarországi protestáns teológusok produktuma, még akkor is, ha bizonyos gondolatai olykor katolikusoknál is megtalálhatók. Ez a teológia, bizonyos csekély hangsúly-eltolódással egyaránt megtalálható mindkét protestáns egyházban, az evangélikusban és a reformátusban. A következőkben ahhoz tartom magam, ahogyan a diakóniai teológia az evangélikus egyház képviselőinél található meg.

Káldy Zoltán vezető püspök 20 év óta számtalam megnyilatkozásban fejtette ki ezt a "diakóniai teológiát". Ezért őt autentikus hangadónak tekinthetjük. Nézete szerint az egyház előtt olyan államban, amely a maga társadalmi, gazdasági és politikai rendjét egyre inkább a szocializmus szellemében fejleszti ki, négy lehetőség állt:

a) hierokrácia, b) konformizmus, c) a gettóba való visszavonulás, vagy d) oppozicó, ellenállás. Úgy véli, hogy az ő egyháza egy ötödik utat választott, nevezetesen a diakónia útját. Ennek tartalmi kifejtése csak a magyar forradalom (1956) után kezdődött, és Ordass püspöknek az állami hatalom által való végérvényes letétele után (1958). Utódjaként Káldy Zoltán vette át hivatalát.

A "diakóniai teológia"

Ha azt kérdezzük, mi a "diakónia útjának" tartalmi lényege, akkor természetesen először is az igehirdetés szolgálatára és a szentségek kiszolgáltatására utalhatunk, amihez a szeretet szolgálata is kapcsolódik (hagyományos értelemben vett diakónia) . "Mi azonban a diakóniának eddig felállított határait túlléptük ... és a dolgokat az egész világra kiterjedő mértékek szerint gondoljuk és szemléljük. Úgy véljük, a diakónia abban áll, hogy népünk jólétét emeljük, a népek közötti békét és a fajok közötti egyenlőséget előmozdítsuk, a háború ellen és a békéért küzdjünk" (Káldy Z., 1964). Ebben áll ugyanis az igehirdetés konkretizálása. Jézus példáját idézi, mert ő "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon" (Mt 20,28, - ez a bibliai idézet a címe és mottója prédikációi és előadásai 1979. évi kiadásának). Krisztus a diakonos, a szolga. Ennek megfelelően gyakran idézik igazolásul a Krisztusról mint diakonos-ról szóló összes újtestámentomi kifejezéseket, valamint a szolgálás (diakonein) igéjét is.

Elsősorban az állandóan előforduló krisztológiai összefüggésekre kell figyelemmel lennünk, valamint a szociáletikai konkretizálásra (a tanítványok életére vonatkozóan is) . A "diakóniai teológia" krisztológiai alapon akar felépülni.

Néhány megjegyzés azonban szükséges ehhez az alapvetéshez.

1. Az alapvető Jézus-logion a következő szavakkal végződik: "... és hogy életét adja váltságul sokakért" (v.ö, Mk 10,45). A megváltásnak ez a mélységi dimenziója Krisztus diakóniájának lényegi alkotórészeként alig kap szerepet a "diakóniai teológiában". Logikus következménye ennek, hogy II. Kor 5,18-at, amely a "kiengesztelés szolgálatáról" szól, nem idézik, ami pedig az egyház diakóniájára utat mutató. A kiengesztelés diakóniája természetesen nem egyeztethető össze az osztályharc ideológiájával. A megváltás aspektusát felcserélik a diakónia humanitárius kiszélesítésével. Ez a "kiszélesített diakónia" pontosan megtekintve összhangban van azokkal a szociális és humanitárius célkitűzésekkel, amelyek benne vannak az új szocialista államrendszer programjában is. Az egyház a "diakóniának" ebben az értelmében elfogadhatóvá válik és segíthet az új társadalom felépítésében.

2. Több mint egy évtizedig tartott, amíg a Christos-diakonos-nak ez a terminológiai megszorítása szóbeli korrektúrát kapott. A diakonos-t kiegészítették a legrégibb Krisztus-címmel, a Kyrios-szal. Ez a titulus azonban nem kapta meg azt a központi jelentőséget, amije az Újtestámentomban és az ókeresztyén hitvallásban van. Krisztus megdicsőült fensége helyett, aki Úr "mennyen és földön" (Fil 2,5-11) azt hangsúlyozzák, hogy Krisztus magát olyan úrnak nyilatkoztatta ki, "aki szolgál" - s ezzel újra csak az egyoldalú társdalmi diakóniánál vagyunk. Hogy a Kyrios cím a maga korában kihívás volt a császári uralmi igény egyeduralmával szemben, az a szocialista kontextusban természetszerűen nem lehet vallástétel tárgya. Az Úr szolga volt. Valóban, - de szuverenitását e világ semmilyen hatalmasságával szemben sem szabad kisebbíteni.

3. Jézus a maga szolgálatát - mint ahogyan a tanítványokét - összekapcsolja szenvedésével. Ezzel az jut kifejezésre, hogy Krisztusnak a szolgálata tartalma szerint szenvedés is. Krisztus Istennek szenvedő szolgája. Mivel a diakóniai teológiának hátterét egyedül újtestámentomi textusok képezik, azért a Christos-diakonos leírásánál ótestámentomi textusok, pl. az Ézsaiás-i Isten szolgájáról szólók, sohasem érvényesülhetnek. Következésképpen a többi krisztológiai felség-titulusok is figyelmen kívül maradnak. Nemcsak a szenvedő Úr, de Urukkal együtt szenvedő tanítványai is kívül maradnak a teológián, "Via crucis"-ról persze szó esik a tanítványok vonatkozásában is. De hogy a tanítványoknak hordozniok kell Krisztus keresztjét, azt viszont csak a felebarát és annak szolgálata felé fordulás szükségeként értelmezik. Nem szabad - mondják - a kereszthordást és önmagunk megtagadását individuálisan érteni. Ehelyett az uralkodni akarás megtagadásaként és a felebarát szolgálatának igenléseként kell felfogni.

Az egyoldalúság következményei

A "diakóniai teológiában" a bibliai textusok egyoldalú kiválasztásával van dolgunk. Még ezeket sem értelmezik a maguk tartalmi teljességében. A hermeneutikai elvet állandóan az az érdek határozza meg, hogy ezek a textusok a mai kontextusban miképen konkretizálódnak é s milyen módon szolgálhatnak elmúlt (szocializmus előtti) idők igehirdetésének és egyházi magatartásának bírálatára.

Jézus a maga kritikáját azok ellen gyakorolta, akik uralkodni szeretnének, a helyett hogy szolgálnának. Az uralkodás megtartását pedig a népek "hatalmasain és uralkodóin" illusztrálja. Ezzel felel arra a kérdésre, ki a "legnagyobb" a tanítványok között (Lk 22,24). A diakóniai teológia nem veszi fel Jézus igéjének társadalomkritikai vonatkozását, hanem kritikája egyoldalún múltbeli egyházi magartás-formák ellen irányul. Ahelyett hogy uralkodnék, szolgáljon az egyház az új szocialista társadalomban. Az "önkritikának" ez a fajtája Magyarországon elsősorban a katolikus egyház ellen irányul, melyet a protestánsok a politikai hatalommal való együttműködés folytán az uralkodás tipikus példájaként emlegetnek. Mégis legyen szabad emlékeztetni arra, hogy egy ilyen "uralkodó egyházon" gyakorolt kritikának manapság alig van aktualitása, hacsak nem megfordítva: egy olyan egyházon gyakorolt kritika lesz aktuális ma, mely a világi uralkodók iránti lojalitásból az egyház népe feletti uralkodás attitüdjét a hatalom birtokosainak "szolgálataként" vállalja.

Ahogyan a szolgáló Krisztus azzal az egyházzal van szembeállítva, amely uralkodni szeretne, ugyanúgy a szenvedő tanítvány kérdésében is bírálják a pietista, individualista magatartásmódot. Az önmegtagadás nem jelenthet aszkétikus befeléfordulást, hanem a tanítványtól azt kell elvárni, hogy felebarátjának szolgál. Ennyiben a kritika jogosult. Amikor azonban azt hangsúlyozzák, hogy a keresztyén embernek kifelé kell fordulnia, a keresztyének szenvedése problémáját figyelmen kívül hagyják. Pedig éppen a keresztyén embernek kifelé forduló szolgálata ütközhetik szenvedésbe. Az emberiség és a világ nemcsak nyílt a keresztyének szolgálata iránt. A diakónia a kereszthordozást is magával hozhatja éppen Krisztus követésében. A probléma azonban az, hogy a "diakóniai teológia" a tanítványoknak ezt a szenvedésmódját nem ismeri. Ha egy keresztyén (egy szocialista társadalomban) szenved, azt maga-okozta szenvedésnek kell tekinteni. Ha szenved valaki, joggal szenved a társadalmi rendben való oktalan magatartása miatt, mely neki csak javát akarja. A szocialista társadalmi rendben ugyanis nem lehetnek keresztyén mártírok.

Amit elmondottunk, éppen a jelenlegi államhatalom "outcasts" (kivetettjeinek) problémáján illusztrálható. Az egyház Magyarországon természetesen ma is gyakorolja a tradicionális diakóniát: öregeket, szellemi fogyatékosokat, epileptikusokat, egyéb fogyatékosokat szabad egyházi intézményekben ápolni. De olyanok, akiket a mai társadalomban sérelem ért, nem számithatnak az egyház segítségére. Csodálkozva kell kérdeznünk, miért nem tartozik az ilyesmi a "diakónia útjához". Miért kezdődnek a társadalmi igazságtalanságok csak az országon kívül és különösen olyan országokban, amelyekkel nem ápolnak politikai lojalitást? A diakónia-fogalom univerzális kitágítása vakságra vezet azokkal a problémákkal szemben, amelyek magában az országban vagy a szövetséges országokban fordulnak elő. A dél-afrikai problémát szabad bírálni, az észak-amerikait is, a latin-amerikai gazdasági problémák és az ott uralkodó szociális viszonyok elsőrendű fontosságúak. De amikor 1968-ban magyar csapatok vonultak be Csehszlovákiába, az egyház nem hallatta szavát nemtetszésének, mint ahogy ma a lengyelországi viszonyok nem említhetők, mintha a "diakónia" ezekre a körülményekre nem vonatkozna. A szocialista országokból kiutasított zsidók és értelmiségiek ugyanúgy nem tárgyai a diakónia konkretizálásának a mai világban. Az emberi szenvedésre való eszmélést általában ugyanazzal a megvetéssel kezelik, mint a tanítványnak a szenvedését, - ha az saját viszonylatukban lép fel.

Mindez annál sajnálatosabb, mert ma Magyarországon egyházi területen kívül sokkal nagyobb szabadság uralkodik ahhoz, hogy a saját társadalom hibáit bírálja az ember. Írók éppúgy mint történészek szóvá tehetnek állapotokat, amelyeknek a jövőre nézve döntő jelentőségűeknek kellene lenniök, éppen a "társadalmi diakónia" szemszögéből nézve. A művészetben, a színházban, filmekben, némely könyvben olyan hangokkal találkozunk, amelyek az egyházban lehetetlenek. Azt mondhatjuk, hogy a "kritikai szolidaritás", amely pedig teológiailag jól megalapozott magatartás, nem köthető össze a "diakóniai teológiával". Egy ilyen "kritikai szolidaritás", melyet különböző kulturális területeken a marxizmussal való dialógusban lehetséges magatartásmódnak tekintettek, aligha maradhat néma, ha emberek kénytelenek szenvedni hadkötelezettségi vonakodásuk miatt egy olyan országban, amelyben a békét elsőrendű érdeknek tartják.

Egy végkövetkeztetés nyilvánvaló: A "diakóniai teológia" elsődlegesen az egyház népéhez szól, hogy az az "emberiség nagy kérdéseiben" aktivizáltassék. Hogy melyek ezek a kérdések, azt mindenesetre nem az egyház határozza meg vagy az egyházzal együtt megfontolva döntik el, hanem előírják az egyháznak. A saját ország társadalmi problémái ennek következtében nem érinthetők. Még az állam és egyház közötti viszony problémáival is lehet foglalkozni, - ha külföldi egyházakról van szó. De a saját országban a problémák, - éppen ezen a téren is - példásan szabályozottnak tekintendők. Az az Egyezmény, melyet 1948-ban az állammal kötött az evangélikus egyház, mindenesetre Ordass akkori püspöknek egy igazságtalan bírósági ítéletbe került, melynek következtében életét a társadalom árnyékában kellett leélnie. Bírósági és egyházi "rehabilitációja" ellenére személyét teljesen kiiktatták az egyház életéből. A diakónia teológiája itt is, mint nem egy más esetben az áll ami modellt követte: Az "outcasts" (kivetettek) a maguk hibájából szenvednek. Még ha "rehabilitáltattak" is.

A diakóniai teológia ideológiai funkciója

A. Zinoviev, az országból kiutasított szovjet filozófus írja: "Amint a tapasztalat a Szovjetunióban mutatja, a vallás megtűrhető azzal a feltétellel, hogy nem lép érezhető konfliktusba az államrendszerrel és megelégszik azzal, hogy teljesen másodrendű szerepet játszik és konformitásban él azokkal az törvényekkel, amelyek a kommunista intézmények" . (Le communism en tant que réalité, 1981.)

A Lutheránus Világszövetség egy Aarhus-ban tartott konferenciája (1977) négy lehetőséget világított meg, ami az egyháznak a marxizmussal való találkozását illeti: a) visszavonulás (=getto), b) oppozició, ellenállás, c) konformizmus és d) kritikai szolidaritás. Ami a konformizmust illeti, a konferenciai tudósítás úgy véli, ez általában azokban az országokban található, amelyekben a marxizmus az államhatalmat megszerezte. Az egyház itt az ideológiai "be nem avatkozás" álláspontját választja, egyesítve ezt a "gyakorlati együttmunkálkodással". Érdekes módon ennek a magatartásnak példájaként Magyarországot említik.

Ez a megállapítás sokféle szempontból fontos. Hogy a marxista ideológiát az egyházi igehirdetéssel nem keverik, ez h ivatalos magyar egyházi vezetők állandóan visszatérő állítása. Másfelől azonban a "gyakorlati együttműködést" igenlik, és egyházi téren a "diakóniai teológia" az igaz tan igényével és olyan monopol-helyzettel lép fel, ami teljesen megfelel az új társadalm i rend ideológiája monopol-helyzetének. Így a diakóniai teológia elsősorban mint az állam szociálpolitikai programjának ideológiai háttere és rúgója jelentkezik. A Német Demokratikus Köztársaságban ezt a szerepet egy pártként kezelt alakulás, a CDU-Ost kapta. Ez adja a keresztyéneknek az indítást, hogy helyeseljék a kormány politikáját. Magyarországon a "diakóniai teológia" egyik feladata lett az, hogy támogassa az állami politikával való együttműködést kül- és belföldön, s a keresztyén lelkiismeretet erre " felszabadítsa". Ennek egy jele, hogy az evangélikus egyház vezető püspökének helye van a parlamentben. Tagja a külpolitikai kérdésekkel foglalkozó parlamenti bizottságnak is. Ezt az egyháznak azzal az elkötelezettségével indokolják, hogy az egyháznak fel kell kínálnia szolgálatát (diakóniáját) az államnak. Az egyházvezetőség maga ügyel arra, hogy kiadványaiban és gyakorlati ténykedésében az állammal való együttműködés a diakóniai teológia szellemében respektáltassék. Nincs szükség állami cenzurára, az egyházi vezetőség maga látja el ezt a feladatot .

Ha végkövetkeztetést akarunk levonni a Magyarországon "a szocializmusban élő egyház" jelenlegi tájékozódásának funkciójáról, akkor mindenekelőtt célszerű Káldy Zoltánt idézni, aki a "konformizmus útjáról" a következőket írja: "A konformizmus azt jelenti, hogy az egyház a mindenkori társadalmi rendhez alkalmazkodik, amelyben él, és ezt olyan mértékben teszi, hogy magát vele azonosítja, célkitűzéseit és eszméit átveszi, hogy munkáját ez eszmék szerint végezze. Ebben az esetben az egyház voltaképpen egyszerű szolgálója lesz az őt körülvevő világnak" (1964). Példaként említi a világháború előtti ún. "keresztyén Magyarországot", és a Hitler-idők "német keresztyéneit" (Deutsche Christen) . De felvetődik a kérdés, vajon ő maga alapjában véve nem pontos leírását adja-e az ország jelenlegi kormányával folyó, diakónia-teológia-motiválta gyakorlati együttműködésnek. A konformitás az aktuális szociális és politikai kontextussal melyben az egyház él, keresztyén motivációt kell kapjon. Végeredményben szolidaritásról van szó, - de kritika nélkül, együttműködésről az állammal annak szociális és politikai programjában , melyben a keresztyéneknek nincs joguk a beleszóláshoz, s még kevésbé a döntésben való részvételhez.

Bizonyára akaratlanul jutott kifejezésre ez a megítélés Ottlyk Ernő korábbi püspök egyik könyvének német fordításában ("Der Weg einer evangelischen Kirche im Sozialismus", Union-Verlag, Berlin 1982, - az eredeti magyar kiadás címe "Az evangélikus egyház útja a szocializmusban", Budapest 1976). A kelet-berlini "Standpunkte" c. folyóirat szerkesztőjének, Günther Wirthnek előszavában ez áll:

"Az evangélikus egyház útja a szocializmusban - ez mindenekelőtt voltaképpen az evangélikus egyház útja a szocializmus ba."

"Egyház a szocializmusban" - helyzetmeghatározás. De az egyház útja a szocializmusba : az integrálódás (a betagolódás) útja. Ezt az utat könnyíti a "diakóniai teológia", amely ennek ideológiai hátteret ad. Ezért lehet mindkét oldalon jónak és kielégítőnek mondani az egyház és állam közötti együttműködést a felelős vezetők hivatalos megnyilatkozásaiban. Hiszen a "diakóniai teológia" jó gyümölcsöket terem az állam számára, amely ugyan nem ismerheti el az egyház létjogosultságát, amelyben azonban minden társadalmi átalakulás ellenére a keresztyén hagyomány mélyen begyökerezett szerepet játszik.

A "diakóniai teológia" marxista elemzése

Poór József marxista filozófus vizsgálat alá vette a fent leírt teológiát, bár főképen annak református képviselőinél. Könyvében (Századunk és a protestantizmus, Budapest 1981) közzéteszi vizsgálódásának figyelemreméltó eredményeit, melyekben marxista módszerrel él.

Poór úgy véli, hogy a "szolgálat teológiája / diakóniai teológia" a protestantizmus új alakját jelenti, mely a társadalom tudományos (= marxista) vizsgálatából eredő politikai megoldásokat el tudja fogadni. A jól értett keresztyén hit, amint ez a diakóniai teológiában kifejezésre jut, nem akadályozhatja meg az ilyen beállítást, ellenkezőleg: ez magának a hitnek szerves részévé válik. Fő tétele a következőkben foglalható össze: (a diakóniai teológiában) "a vallásnak egy olyan sajátos formációjával találkozunk, mely a történelemben először jutott arra a következtetésre, hogy a szocializmus társadalmi-politikai rendszere, elmélete és gyakorlata megoldja korunk valóságos társadalmi problémáit, s ennek megfelelően segítő szolgálatát ajánlja fel ahhoz" (ti. ennek a programnak a véghezviteléhez) . Ez a teológia Poór szerint nagy jelentőségű nemcsak az egész világ keresztyénsége számára, de a marxista-leninista vallásanalízist is új problémák elé állítja. Valószíműleg arra gondol, hogy az a vallás, amely a szocializmusba integrálódott és ennek folytán már nem tekinthető "ópiumnak a nép számára", többé már nem destruktív ellenség, ha nem közvetlen szolgálatot ajánl fel. Hogy a teológusok magatartásukat "diakóniának" nevezik, és krisztológiailag motiválják, pragmatikusan tekintve tulajdonképpen mindegy.

A "Világosság" c. ateista folyóiratban (1977 febr.) ezt írja ugyanez a szerző a szolgálat teológiájáról: "Ennek pozitív társadalmi funkciója különösen abban jut kifejezésre, hogy az a helyesen értett hit kritériumaként a progresszív társadalom támogatását hangsúlyozza." Más szóval: a valóban progresszív társadalomban végzett e szolgálat a diakóniai teológia szerint magának a keresztyén hitnek kritériumaiból vezethető le.

Poór nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a diakóniai teológia a társadalom marxista-leninista ideológiájának konkrét gyakorlati következményeit ténylegesen igenli. Ami a kettőt egymástól megkülönbözteti, az az elméleti dedukció a marxizmus-leninizmusban ill. a teológiában. A diakóniai teológia magától értődően ellentétben áll a marxista-leninista módszerrel. A szocializmus elmélete természetesen számol a vallási szükséglet teljes felbomlásával. Átmeneti periódusban azonban, amilyen a mostani, a diakóniai teológia kielégíti a hívek vallási szükségletét, anélkül, hogy szükségszerűen összeütközésbe kerülne azzal a társadalommal, amelyben él. Mivel a diakóniai teológia fenntartja igényét a krisztológikus megalapozásra, azt a látszatot kelti, mintha autonóm (azaz keresztyén) lenne. A marxizmus-leninizmus "tudományos módszere" azonban autonómiára való igényét semmiképen sem ismerheti el.

Fölöttébb tanulságos ezt az elemzést a már említett filozófusnak, A. Zinoviev-nek fejtegetéseivel kiegészítenünk. Zinoviev úgy véli, hogy a marxista-leninista ideológiának meghatározó eleme azokban az országokban, amelyekben politikai hatalomra jutott, az, hogy szüksége van egy ideológiai felügyeleti rendszerre. Ez által az egyes ember arra kényszerül, hogy a hivatalos ideológiát elismerje, mivel ez az ideológia igazolja a politikai vezetők által meghatározott akció-programot. És ezt a programot a népnek kell megvalósítania.

Zinoviev szerint ennek az ideológiai apparátusnak négyféle feladata van:

a) Ez adja át a hivatalos tannak a tudását és kötelezi az embereket arra, hogy azt magukévá tegyék. Folytonos "aktualizálásaival" azt a benyomást kelti, hogy ez a tan fejlődésben van. Tulajdonképpen azonban ez a konkretizálás nagyon esetleges és önkényes.

b) Ez az ideológiai apparátus ellenőrzést gyakorol a politika, a kultúra, a gazdaság eseményei felett. Az ilyen ellenőrzés a történelemből nagyon is ismeretes.

c) Az ideológiai apparátus megadja a jelenkor eseményeinek értelmezését (politikai, tudományos, technikai, gazdasági vonatkozásban). Általa történik az események "osztályozása". Igenelnek vagy elítélnek. A helyes felelet azonban mindig közel van ("Mi azt tartjuk...").

d) Az ideológiai apparátus aktív együttműködésre kötelez a társadalomban. Az embereknek fel kell ismerniök feladataikat a rendszerben. Itt arról a kényszerről van szó, hogy komolyan résztvegyenek a (szocialista) társadalom felépítésében és nem csak puszta külsődleges együttműködésről .

Bizonyára nem volna nehéz kimutatni, hogy az egyházvezetés Magyarországon a diakóniai teológiát ugyanolyan módon juttatja érvényre, amilyen a szocialista társadalomnak Zinoviev által leírt ideológiai apparátusa. Ebben az értelemben a diakóniai teológia szükséges és jól segítő alkotórésze a jelenlegi társadalmi struktúrának, amely - mint tudjuk - a marxista-leninista elmélet szerint a vallást kisegítő szolgálatra tudja felhasználni. Az egyházi vezetés a diakóniai teológiának monopolisztikus keresztülvitelével olyan feladatokat vállal magára, amelyek az állam ideológiai nevelésének megfelelnek. Az "átmeneti időben" az egyház szerepet kaphat és ezzel az államot valamelyest tehermentesíti.

A diakóniai teológia dialógusban a marxizmussal

Magyarországon a legújabb időkben a keresztyének és marxisták közti dialógusban új jelenség észlelhető. Az eddigi helyzetet legjobban Káldy Zoltán egyik nyilatkozata illusztrálhatja: "Gyakran megmondtuk, hogy nálunk a marxisták és keresztyének közti dialógus a gyakorlati életben, vagyis az együttműködésben megy végbe. Ez helyesnek és gyümölcsözőnek bizonyult. Ezáltal elkerültük a kultúrharc kísértését. Mert egy ilyen a család tagjait nem egymás mellé, hanem egymással szembe állította volna. Miután azonban az együttműködés megállta a próbát, fontossá lett, hogy a marxista-keresztyén dialógust néhány elvi kérdésnek a kifejtésében is továbbvigyük, hogy még szélesebb és még bátrabb együttműködést érhessünk el" (1982).

Ez a kijelentés fontos, mert olyan embertől származik, aki a maga egyházának egyházpolitikáját, valamint teológiáját (diakóniai teológiáját) teljhatalmúlag meghatározza. Hosszú éveken át ellene volt ilyen dialógusnak, mivel - mint fentebb említettük - a dialógust a gyakorlati együttműködésben látta. Hogy ebben az egyházi igehirdetés és az állami ideológia keveredésétől való félelem játszott szerepet, megmagyarázhatná a dolgot. Ugyanakkor azonban a diakóniai teológia a kormányzattal való gyakorlati-politikai együttműködést erőteljesen segítette. Ezért feltehető a kérdés, hogy a mostani folyamatba tett "dialógus" valódi találkozást hozhat-e létre a marxizmus és az egyház között, vagy ebben az új stádiumban a diakóniai teológia csupán tovább fejlesztendő-e, hogy az állam ideológiai apparátusának tovább szolgáljon. A fenti idézetben az a remény a döntő, hogy a dialógus által "még szélesebb és még bátrabb együttműködést érhessünk el". Továbbra is úgy látszik tehát, hogy egyházi részről az az érdek áll fenn, hogy a dialógus révén erősítsék a gyakorlati motivációt és így az állami társadalmi rendnek még erőteljesebb segítséget nyújtsanak. Természetesen az államnak is ez az érdeke. Akkor a dialógusnak új fázisa ebben az irányben csak a diakóniai teológia továbbfejlesztése lenne, mint lényeges ideológiai funkció az állami program támogatására. Meg kell azonban jegyezni, hogy éppen a marxista-leninista dialógus-partner Poór József volt az, aki annak idején meglátta, hogy ez az új "teológia" a vallás marxista analízisét új kérdések elé állítja. De ezt az ideológiát csak a saját filozófiai határok keretében lehet végiggondolni. Az a gyakorlati követelés, hogy az egyház hozzájáruljon az állami programhoz, feladhatatlan előfeltétel.

Az a szöveg, amely a fenti idézetet tartalmazza, mindenesetre már azután jelent meg, hogy a dialógus kezdeményezése (feltehetőleg református és marxista oldalról egyidejűleg) már megindult. A hivatalos esemény első fázisát az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének jelenlétében kezdték. A "tudományos" dialógus 1981 szeptemberében volt Debrecenben és - amint mondták - folytatódni fog. A közölt sajtójelentések szerint az ilyen dialógust az indokolja, hogy a keresztyénség nemcsak mint hit, hanem mint világnézet is jelentkezik. Mint ilyen lehet dialógus-partnere a marxista-leninista világnézetnek. Ezenkívül megállapították, hogy bár lényegi különbségek állnak fenn világnézeti kérdésekben, együttműködés hívők és ateisták között számos új területen létrehozható lehetne.

A protestáns teológusokkal folytatott ezen első dialógus eredményei megegyeznek azzal, amit 1981 novemberében közvetített egy műsorában a magyar televízió. (Ezen protestáns teológusokon kívül egy római katolikus és egy zsidó rabbi is résztvett.) Lukács József marxista vallásfilozófus annak adott kifejezést, hogy a vallások a történelem folyamán jelentős erkölcsi és szociáletikai értékeket képviseltek. Azonban jelentős elvi kérdésekben, főleg világnézetiekben, a marxizmus és a vallások egymást kizáró ellentétek.

Evangélikus részről Nagy Gyula vett részt, aki közben püspök lett s a diakóniai teológia meleg támogatójaként jelentkezett. Kiindulópontja a közös etikai poziciók voltak. Így például abban a parancsolatban "Szeresd felebarátodat mint önmagadat" benne foglaltatik a más emberek érdekeinek tisztelete. A keresztyénség etikai normákat képvisel, melyek embertársainkhoz kötnek bennünket. A televízióban lefolyt beszélgetésben ezeket az etikai normákat azzal világította meg, hogy utalt azokra a gazdasági, szociális és társadalmi struktúraváltozásokra, melyek Magyarországon a háború után lefolytak. Véleménye szerint a mai probléma abban áll, hogy a társadalom külső struktúraváltozásai olyan gyorsasággal történtek, hogy a belső (emberi) struktúrák nem tudtak lépést tartani a külső változásokkal. Az emberek etikai magatartása elmaradt a külső társadalmi struktúrák fejlődéséhez képest. "Hogyan érhetnénk el, - kérdezte, - hogy a belső etikai értékrend is megváltozzék, s valósággá legyen az olyan ember, akit társadalmi vagy szocialista embernek is nevezhetnénk, tehát az az ember, aki közösségért él, annak érdekeit tartja szem előtt, sőt saját érdekei elé helyezi?" Ebből a megnyilatkozásból úgy látszik, mintha az egyház feladata az lenne, hogy a társadalmi változásokat teljesen kritikátlanul mint fait accompli tudomásul vegye s az embereket az egyház szolgálata révén a rájuk erőltetett társadalmi struktúrákkal etikailag konformmá tegye. A külső struktúrákat ugyanis a marxista-leninista ideológia alapján változtatták meg. Az egyház felajánlhatja szolgálatát, hogy az embereket "szocialistává" hangolja s a külső struktúrákkal összhangban levőkké tegye.

Hogy a marxista-keresztyén dialógus elsősorban antropológiai és etikai kérdésekre összpontosul, alig lehet meglepő. Minden dialógusnak meg kell találnia a közös kiinduló pontot. Ámde a keresztyén antropológiának a lényege transcendentális dimenzióban van, amely etikai kategóriákba nem fogható be. Meglepő, hogy éppen Poór József marxista filozófus van tisztában azzal, hogy az elválasztó vonal a keresztyénségtől ezen a ponton van, mint ahogyan ezt könyvében kimutatta. Úgy látszik azonban, a protestáns teológusok éppen erre a dimenzióra nem emlékeztek. Ez természetesen azzal függhet össze, hogy mindenekelőtt közös kiindulópontokat kerestek.

Amíg a marxista-keresztyén dialógust marxista állam hatalmi körén kívül folytatják, nincs kockázata annak, hogy a dialógus szabadsága veszélybe kerülhetne. Ahol azonban a dialógus olyan partnerek között folyik, akik marxista-leninista államhatalomtól függenek, a probléma másként alakul. Ilyen esetekben ugyanis a külső, politikai struktúraváltozásokat eleve feltételként kell elismerni. Itt van a kiinduló pont. A dialógus pozitív lehetőségei ekkor csak abban állnak, hogy konkrét közös következményeket vonjunk le, amelyek a marxista-keresztyén gyakorlati együttélés számára jelentősek. Nagy Gyula megnyilatkozása világos bizonyítéka annak, hogy a keresztyén-teológiai feladat abban áll, hogy a keresztyén embert a szocialista embereszmény szolgálatába állítsa. Itt van a szolgálat teológiájának / a diakóniai teológiának államilag elismert szerepe: együttműködés a párt vagy az állam meghatározta programmal. A programra magára azonban az egyháznak nincs befolyása. Ez természetesen nem zárja ki, hogy az egyház saját kritériumai szerint a társadalom szocialista változásaiban sokat helyeselhet és előmozdíthat .

A döntő kérdés azonban az marad, honnan vezethetők le a társadalom etikai normái. Olyan jogrendszerről van-e szó, amelynek abszolut értéke van, kormányokkal , pártokkal, ideológiákkal szemben is? Vagy olyanok csupán a normák, melyeket a hatalom birtokosai saját érdekeik szerint állítanak fel? Az etikai normák mindig újra értelmezhetők pártpolitikai érdekek szerint, vagy azoktól függetlenül érvényesek? A magyar teológusok körén belül gyakran tiltakoztak az ellen, hogy teológiai új-orientációjukat a hitleri birodalom "német keresztyéneinek" helyzetével hasonlították össze. Komoly kérdés azonban, valóban elkerülték-e azt a kísértést, hogy hasonló úton járjanak? Nem dolgoztak-e ki tulajdonképpen olyan teológiát, amely a marxista ideológiai apparátus integráns részévé lett, hasonlóan ahhoz, ahogyan a "német keresztyének" teológiájukat hozzáigazították a náci ideológiához? Tény, hogy a marxizmus nem lép fel vallási igénnyel. Mégis fennáll azonban az a veszély, hogy a diakóniai teológia olyan ténykedést fejt ki, mely keresztyén indokolást szolgáltat a marxista társadalmi rendnek. Ezzel pedig a marxista ideológia integrált részeként foglalják le. Komolyan fel kell tennünk a kérdést, vajon az a teológia, amely tájékozódási központjának a "diakóniát" választotta, megőrizte-e teológiai integritását is, hogy a marxizmussal igazi dialógust folytathasson?

A magyar egyházi vezetők és teológusok hosszú évek óta ökuménikus hozzájárulásukat a diakóniai teológiára összpontosították. Hazájukban egy bizonyos megelégedéssel adhatták hírül, hogy ez a hozzájárulásuk növekvő figyelmet keltett. Ebből következik, hogy a marxista-keresztyén dialógus egyik fő érdeke annak ökuménikus jelentőségén és nemzetközi perspektíváján alapul. Ha ugyanis a marxista programmal kapcsolatos teológiájuk az ország határain kívül is eredményes, akkor ezeknek az egyházaknak esélyük van arra, hogy a nyugathoz való viszonyban küldetést lássanak.

A diakóniai teológia minden bizonnyal olyan hang több között, melyet figyelemmel kell meghallgatnunk. De nem áll egyedül, és az ökuménében vannak rokon tendenciák, melyekhez kapcsolódhatik. Csak egyre kell vigyázni, ami a termékeny dialógus szempontjábol igen fontos: A szabad világban ez a teológia mint egyik hang, meghallgatható. De szükségszerűen más hangokkal kerül párbeszédbe, hogy kölcsönös korrektúra jöjjön létre és minden egyoldalúság elkerülhető legyen. A keleteurópai egyházak teológusai gyakran rámutattak a nyugati teológiának a maga társadalmi kontextusával való kapcsolatára. Most azonban őket is figyelmeztetni kell arra, hogy az ő teológiájuk mennyire függ kontextusuktól, s hogy mennyire fennáll a veszély, hogy saját országukban monopóliummá lesz és mint tévedésmentes igazság minden megnyilatkozásba kötelezően belekerül. A "tiszta tan" szimbólumává válhatik. Ezért védekeznek képviselői szenvedélyesen minden teológiai pluralizmus ellen.

Ahol ez a diakóniai teológia ökuménikus találkozók alkalmával fellép, a kívülállók csak ritkán fedezik fel ennek a teológiának ideológiai keretét. Ennek hiányos felismerése csak akkor veszélytelen, ha ez a teológia az ökuménikus közösség korlátlan helyeslését és elismerését nem éri el. Ez esetben ugyanis a diakóniai teológia képviselői nem ültethetik át elképzeléseiket hazájukban a gyakorlatba anélkül, hogy tisztában ne lennének ökuménikus partnereik kritikai ellenvetéseivel. A diakóniai teológia csak addig számíthat érdeklődésre , amíg szabad marad monopolizáló tendenciájától és ideológiai összefüggésétől. Csak az ökuménikus diszkusszió segítheti kritikai állásfoglaláshoz .

Jelenleg veszély rejlik abban, hogy egyoldalúan kiválasztott nyugati teológusokat mint a diakóniai teológia támogatóit sorolnak fel. Hogy ezáltal ennek a teológiának politikai konkretizálását támogatják, az csak kevesek számára nyilvánvaló. De éppen ebben a szándéktalan funkcióban kell az ökuménének nagyobb elővigyázatot mutatnia, ha valódi testvéri szolgálatot akar tenni. A diakóniai teológia kritikai elemzése magában Magyarországon ugyanis teljesen lehetetlen. Ezért lehet az ökuménikus dialógus igen nagy jelentőségű, abban az esetben, ha ez a dialógus jól ismeri ennek a teológiának "Sitz im Leben"-jét. Ennek a dialógusnak természetesen testvéri rokonszenvvel kell viseltetnie egy "szocializmusban élő egyház" iránt, amely keresi az útját. A dialógusnak azonban beható ismeretekkel kell rendelkeznie, nehogy merő naív "testvériségből" egy egyházat a konformizmus útján "a szocializmusba" még fel is bátorítson.

 

vissza