KÉMELMhonlap
Conference of Hungarian Lutheran Church Workers Abroad
Arbeitsgemeinschaft der ungarischen evang.-luth. Seelsorger im Ausland

*
Sorozat: Párbeszéd a "Diakóniai Teológiával"

 

VII.
Gémes István:
A DIAKÓNIAI TEOLÓGIA
(Előadás a KÉMELM teológiai konferenciáján – Stuttgart, 1973)

 

 

Amikor ez a tanulmány a “Diakóniai teológia” kérdéseit tárgyalja, előre kell bocsátania, hogy a magyarországi Evang. Egyház lelkészelnökének, D.Káldy Zoltánnak a koncepciójával foglalkozik: azt szeretné ismertetni, megérteni és kritikai vizsgálat alá venni.

D.Káldy püspöktársa így fogalmazza meg Káldy írásai gyűjteményes kiadásának előszavában (Új Úton) ezen irányzat lényegét:

"Harmadik pillére ennek a koncepciónak az, hogy az egyház igeszolgálatához legszorosabban hozzátartozik a diakónia szolgálat, a keresztény szeretet magatartása. Ez mind a gyülekezeti diakóniában, mind szeretetintézményeink szolgálatában, mind kiszélesített értelemben vett diakóniában valósul meg, amely magában öleli a nagy emberi kollektivumok számára végzett szolgálatot is. Ide tartozik szocialista hazánk szeretete is és az emberiség békéjéért, haladásáért, fejlődéséért érzett felelősség is... Ez egyaránt irányul az intézményes diakónia megbecsülésére, az emberről emberre menő keresztény szeretet gyakorlására, de ugyanakkor a világtávlatú diakóniára is. Akkor szeretjük az embereket, ha nem csupán adományokkal, segélyekkel, a segítés apró mozzanataival állunk melléjük, hanem ha van az egyháznak szava és álláspontja a társadalom szerkezetének igazságossá tevésével kapcsolatban. A világméretű diakónia segíti az emberiség fejődését a haladás irányában, küzd az éhség, nyomor, elmaradottság, betegség, háború ellen."

Ottlyk utal arra, hogy “tiszteletbeli doktori értekezésében fejtette ki Káldy a DT tartalmát”, azaz 1964-ben Pozsonyban. Amit azelőtt mondott ui. Káldy, azt nem lehetne egységesnek mondani. Püspöki székfoglalójában (1958) beszélt ugyan már a különböző munkaágak “istentiszteletéről”, így a diakóniáéról is, de mindez csak a hagyományos kategóriába sorolható be: “... sok feladatot csak akkor oldhatunk meg, ha magunkat és javainkat felebarátaink szolgálatába állítjuk. Ezzel támogatjuk egyfelől a szervezett, intézményes szeretetmunkát, másfelől végezzük a gyülekezeteken belül is a diakónia szolgálatát.” (Ú 21) Könyvében egy következő fejezetben határozza meg jövendő elképzeléseinek körvonalát, de azt már – csak – a "politikai istentisztelet" fejezetben:

“Politikai istentiszteleten az egyháznak és benne a gyülekezeti tagoknak a világ helyes rendjéért való síkraszállását és munkálkodását értem. Vagyis a politikai felelősségnek Isten színe előtt való gyakorlásáról van szó, amely a világ iránti szeretetből fakad. Lényegében ez a diakónia istentiszteletébe tartozik.” (Ú 22)

Ugyanebbe a vonalba esik az, hogy már 1955-ben egyik előadásában (“A jelennek szóló igehirdetés”) a német G. Dehn mögé húzódott, akinek “Unsere Predigt heute” c. füzetéből egy idevágó mondatot idézett:

"... az Egyháznak feladata van a világ felé ... arról kell szólanom, amit "politikai igehirdetésnek" nevezhetnek. A "politikai igehirdetés" azonban sohasem politikai beszéd, hanem evangélium hirdetés. Evangéliumot pedig sohasem lehet légüres térben hirdetni úgy, mintha annak a nép életéhez, az államhoz, a közösséghez ne lenne köze. Jézus Krisztus királyságába mindezek beletartoznak." (Idézve Ú 115)

*

1972-ben aztán Káldy elérkezettnek látta az időt, hogy diakóniai teológiáját az íróasztalról a nép közé vigye.

Gyenesdiási lelkészkonferencián tartott egy előadást, majd pedig az Evangélikus Életben cikksorozatot iratott lelkészekkel a következő címeken (nem időrendi, sem fontossági sorrend):

  • A D sokakért (Balikó)
  • A D a mindennapi munkában (Muntag)
  • D és politika (Vámos)
  • A diakóniailag strukturált gyülekezet (Mekis)
  • A D és a hit (Fehér)
  • A D és az igehirdetés (Hafenscher)
  • A D a szeretet parancsának betöltése (Fabiny)
  • A D Jézus Krisztus hűséges követése (Veöreös)
  • A D szerepe világunk formálásában (Selmeczi)
  • A D és eschatologia (Cserháti)
  • A D a kereszt teológiája (Keveházi)
  • Úrvacsora és D (Selmeczi)
  • Igehirdetés és D (Kiszely)

Majd egy részlet is megjelent a gyenesdiási előadásból az Ev.Életben.

1972. december 7-i egyházkerületi presbitérium ülésén aztán ezt Káldy így fogalmazta meg:

"Egyházunk létkérdése a DT szétágaztatása és a gyakorlása a gyülekezetben."

“Ez a teológia nem egyszerűen egy teológiai irány a sok között, hanem az evangélium kellős közepe. Krisztus evangéliumának és egész szolgálatának centrumát ragadjuk meg, amikor DT-ról beszélünk és annak alapján végezzük szolgálatunkat. Az a kötelességünk, hogy ezt gyülekezeteinkkel megértessük s annak gyakorlására tanítsuk gyülekezeteinket. Ha a gyülekezetek nem veszik át azt a ritmust, amit az egyházi vezetőség a DT-val DIKTÁL ( kiemelés tőlem, sz. ), egyházunk útján való menetelésben felesleges és káros visszalépések vagy mellélépések történhetnek." (EvÉ 37/53)

A. Káldy koncepciója

Hogy azonban a forráshoz menjünk vissza, próbáljuk meg a DT-t Káldy tolmácsolásában és felfogásában ismertetni a pozsonyi székfoglaló alapján. Doktori székfoglalójának egyes vázlatcímei:

  • A D az ÚT-ban.
  • Krisztus a Diakonosz.
  • Kövess engem!
  • Az Egyház szélesebb horizontú D-ja.
  • D és eschatologia.

A székfoglaló idevonatkozó gondolatmenete ez: Káldy tisztázza, hogy a D az ÚT-ban "szolgálatot, támogatást, segítséget jelent éspedig lelki és anyagi vonatkozásban egyaránt. Lk 10 szerint Mária D-t végzett, amikor Jézus körül szolgált". – Majd így folytatja: "A fentiekből kitűnik, hogy az egyház valamennyi tevékenysége végeredményben D.” – “Ez a diakónia csak a szeretet útján gyakorolható és mehet végbe... A D szeretetben csak úgy gyakorolható, ha az, aki végzi, nem magára tekint, hanem a másik emberre, a felebarátra. Sőt nem csak egyszerűen felebarátjára tekint , hanem annak alárendeli magát. Minden tevékenységet annak érdekében és javára végez, akire a D irányul. Ő maga többé nem számít, csak a felebarát." (Ú 149)

Mégis a DT-jának nem az apostoli tanításon, hanem Krisztuson magán kell tájékozódnia, aki maga a Diakonosz: “Ő maga az ... aki meggyógyítja a leprásokat, kenyeret ad az éhezőknek, megvígasztalja a halottakat (?) és végül elvégzi a legnagyobb D-t: a golgotai kereszten életét adja a világért.” (Ú 150) Krisztus nemcsak kijelentette, hogy ő akar szolgálni (Mt 20,28), hanem rálépett az önfeláldozás útjára, amely őt a keresztre vezette. Mindezt azért tette, mert szerette a világot és benne az embert... úgy végezte szolgálatát, hogy teljes szolidaritást vállalt az emberekkel... Hordozta őket, magát alárendelte nekik, hogy a D-t elvégezhesse... Összegezve: Jézus sohasem a világ és az emberek ellen, hanem mindig az emberért és a világért élt és cselekedett, így volt szolga: diakonosz... ez a Krisztus az, aki ma is szolgál a gyülekezetben." (Ú 150/51)

Ez kötelezi az Egyházat! Rajta keresztül végzi Jézus a szolgálatát – mégpedig nemcsak egyedeiben, de összességében is. Élniök azért kell, hogy a legnagyobb az legyen, aki szolgál (Lk 22,26): "A szolgáló egyházban ugyanannak az indulatnak kell lennie, mint amely volt Krisztus Jézusban... Krisztus követése az élet odaszánásáig vállalt diakóniát jelenti az emberért, úgy, ahogyan Jézus mondta: valaki meg akarja tartani az életét, elveszti azt ... Nem nagyobbnak akarni lenni az Egyház feladata, hanem a Krisztus követése!"

"Amikor az egyház D-t végez, szeretetét nemcsak a körön belül kell gyakorolnia, hanem az egész világ és az egész emberiség iránt is... nem lehet a világ ellen ... arra hivatott, hogy ő maga is lépjen ennek a szeretetnek a nyomába és szeretetével fogja át az egész emberiséget, annak minden gondjával és problémájával együtt.” (Ú 153) Nygren-t idézi Káldy: “A segítő szeretet diakóniája ... nem valami másodrendű dolog az evangélium mellett, hanem hozzátartozik az evangélium közepéhez." (Ú 153) Majd ilyen következtetéseket von le:

"Azáltal, hogy Jézus szolgai formát vett fel, az egész egyházat diakonos-szá tette. Vagyis Krisztus egyháza a maga igazi lénye szerint szolgáló egyház. Ezzel nem fér össze az, ha az egyház valamiképpen fölérendelt viszonyban akar élni a világgal. A D csak alárendelt viszonyban végezhető a világban.” (Ú 154)

Beszél továbbá a szélesebb horizontú D-ról és megállapítja, hogy "az egyház diakóniájába nem tartozik bele, hogy valamiféle keresztény programot adjon a világ valamennyi kérdésének rendezésére. Sokkal inkább azzal kell D-ját végeznie, hogy segíti és támogatja azokat a törekvéseket, amelyek már ténylegesen megvannak és az emberiség békéjének, boldogulásának kivívásáért harcolnak. Amikor az egyház ezt a D-t végzi, ezzel nem áll lényegétől idegen célok szolgálatában, hanem saját D-ját végzi, amely Istennek az ember iránt való szeretetéből fakad ... ezt a D-t elsősorban Isten törvényének és evangéliumának hirdetésével kell végeznie ... (emellett) végeznie kell az irgalmasságnak cselekedeteit is ... Az egyház számára mindig marad D-i feladat saját körében és világméretekben." (Ú 156-57)

Ehhez a közös munkához az alapozást Káldy a Biblia azon mondanivalójából veszi, ahol "az egy vérből teremtettség"-ről és a "szívbe beleírt törvény"-ről van szó.

Végül pár mondattal utal az eszhatológiára is:

“... az egyház ... hálát ad Istennek szabadító cselekedetéért ... ugyanakkor azt is tudja, hogy a föld sohasem lesz földi mennyországgá ... a D ennek az eljövendő Úrnak a jeladása. Addig is arra hivatott az egyház, hogy hálaadó szívvel és határtalan szeretettel munkálkodjék ebben a világban, hogy a jövendőből már most sok kincs az emberiségé legyen.” (Ú 158)

*

Eddig a székfoglaló váza. Azonban ismerős még két előadás , amelyben lényeges kiegészítéseket találhatunk a koncepcióhoz. Kár lenne azokat nem megemlíteni.

1. Egy 1964-ben, teológiai hallgatók előtt elmondott előadásából megtudjuk, hogy Káldy az új utat az “ ötödik útnak" nevezte el és szembeállította a hierokrácia, a konformizmus, a gettóba-vonulás és az opponálás útjaival, amelyeken tilos az egyháznak járnia. Ehelyett, mint "ötödik" út, a diakónia útja áll rendelkezésünkre. "A mi egész alapállásunk a diakónia. De mivel akarunk szolgálni? Elsősorban az evangéliummal ... azután kiszolgáltatjuk a szentségeket ... amelyeken keresztül Krisztus jön népéhez és ezzel összefüggésben a konkrét szeretetszolgálatot is elvégezzük a betegek, az aggok és rászorulók között." (Ú 164)

De: " ... mi túlléptünk a diakónia eddig elképzelt határain, és világméretekben látunk és gondolkodunk, és azt mondjuk, hogy a diakónia körébe tartozik népünk jóléte emelésének a segítése, a népek egymás közötti békéje, a faji egyenlőség munkálása, a küzdelem a háború ellen a békéért. A diakóniai szolgálatot mi ilyen értelemben végezzük és ezen az úton kell nekünk ma járnunk és szolgálnunk.” (Ú 164) Ezután biztatja a teológusokat, hogy olvassák Barthot, Cullmannt, Luthert, Stauffert és von Rad-ot, de: “Ezek adnak bizonyos látásokat és kell is ezeket alaposan tanulni, de hogy hogyan kell nekünk itt a szolgálatot betölteni, azt csak mi tudjuk meghatározni, erre ők nem képesek.” (Ú 165)

2. A másik kiegészítést Káldy lelkészkonferenciai előadása szolgáltatja. Sajnos csak egy részletet ismerek belőle, az EvÉ idei (1973), március 11-i sz. alapján. Az előadás címe ez volt: “Diakóniai teológiánk továbbfejlesztése”. Főleg itt találhatók lényeges kiegészítések a korábbi koncepcióhoz képest. Pl. lényeges megállapítás,

  1. hogy a DT egyenlő a kereszt teológiájával . "A DT azonos a kereszt teológiájával. Amikor az egyes keresztények, és a gyülekezetek, valamint az egyház a maga egészében diakóniai szolgálatot végez, a kereszt teológiáját éli és cselekszi. A diakóniai szolgálat alapja ui. az uralkodásról, a külön státuszról, a saját érdekről, a saját előnyökről való lemondás a másik ember, vagy egy egész közösség javára. ... (Krisztus nem szállt le a keresztről) hanem ehelyett a kereszten maradt és ebben a státuszban végezte el messiási szolgálatát." (EvÉ 38/1)
  2. Hogy a DT nem a lemondás, a kicsiség vállalása lehet, mert az mind csak passzivum.
  3. A DT lényege, hogy a másik ember lép be a középre magam helyett.
  4. Hogy a "kereszt útján járás" azt jelenti, hogy fokozott mértékben forduljon oda egyházunk az emberhez, társadalmunkhoz, népünkhöz, szolgáljon neki, segítse azt.

Ugyancsak itt egy fontos mondat, mintegy a két út azonosításából fakadó nehézség kiküszöbölésére: “A fentiekből világos, hogy a diakónia útja nem a kereszt megkerülését jelenti, hanem a diakónia útja egyértelműen a kereszt útja.” (Idézetek az EvÉ-ből.)

B. Kommentárok, vagy ahogy Káldyt otthon értik

A cikksorozat ismertetését itt rövidre kell fognunk, mégis meg kell említenünk, mert jól mutatja a koncepció lehetőségeit és korlátait.

Kiszely Sándor félreérti a koncepciót, mert a diakóniát és az igehirdetést egymás mellé állítja és egy ÉS-sel kapcsolja össze. Látszik, ez az az elavult szemlélet, amely ellen Káldy küzd, pedig Kiszely meditációja – Igehirdetés és Diakónia címen – 1973. márciusában jelent meg, sokkal később, mint Balikó Zoltáné, aki így fogalmaz: "Igehirdetés és Diakónia? Lelki élet és Diakónia? Teológia és Diakónia? Nem! Nálunk minden Diakónia és csak Diakónia!” Hamis: Diakónia a hívők és brancsbeliek felé! “Nincsen olyan ember, akinek ne lennénk adósai a Diakóniával. S a Diakónia teljességével vagyunk adósai.” – Majd később: “A Diakónia Isten országának betörése világunkba." (EvÉ 1972/52)

Bár ugyane cím alatt hadakozik Hafenscher Károly a hit és cselekedet, az igehirdetés és diakónia vagylagossága ellen, ő sem lát azonban a kettőben a régi konzervativ alapon mást, mint "ugyanannak a valóságnak két oldalát" (EvÉ 1973/1).

Keveházi csak fellazítja a Káldy-féle előadást és tiltakozik az ellen, hogy Jézus útját csak utolsó életnapjaira tekintve nevezzük a “kereszt útjának”: “Azt hiszem” – írja a megsértődötteknek, akik félreállnak és ebben akarják keresztjüket hordozni vélni! – "ebben a vonatkozásban is sokat kell tanulnunk Jézustól, aki a passziv elszenvedés helyett, aktív szolgálatra akar indítani éppen keresztjével és feltámadásával." (EvÉ 72/51).

Selmeczi János nézi legegyszerűbben és legteológiátlanabbul a kérdést “A diakónia szerepe világunk formálásában” c. írásában: “A körülöttünk élő világ formálásához tehát a krisztusi cselekedetekkel, az elnyomottak és szegények felkarolásával, az emberiség problémáinak minél jobb megértésével, a béke ügyének áldozatos szolgálatával járulhatunk hozzá a legjobban." (EvÉ 72/49)

Veöreös Imre azt fejtegeti, hogy az I. és XX.sz. viszonyainak különbözősége a D új átgondolására vezetett. “Jézus földi életpéldája, szolgáló magatartása – más körülmények közt és másként, nem tisztán és tökéletesen, de törten – megismétlődik az őt követő keresztényekben.” ... “Az irgalmas szamaritánus bekötözte a kirabolt ember sebeit – ma ezt úgy is mondhatjuk: odaállunk meggyőződésünkkel az emberiség elesett rétegei mellé, hogy megszűnjék az éhség, a háború, a nélkülözés a föld minden részén.” (EvÉ 72/50)

Fabiny Tibor egy általánosító mondat után “Ha többen lettek volna az egyháztörténet folyamán Krisztus követői mint szolgái, bizonyára fényesebbek lennének a kereszténység múltjának a lapjai” – a Diognetos levélből idéz egy ideillő mondatot: “Nem abban áll Isten követése, hogy valaki mások felett uralkodjék, sem abban, hogy jobb sora legyen és az alattvalókat elnyomja. Hanem abban, hogy az ember felebarátja terhét magára vegye és amiben különb a másiknál, abban segítse a másikat." (EvÉ 72/53)

Mekis Ádám diakóniailag strukturált gyülekezetről ír, de cikke mutatja, hogy a békéscsabai szeretetintézményeket tartja szem előtt csupán és semmit nem vett át Káldy forradalmi felismeréseiből.

Muntag Andor a munka istentiszteletének lutheri tételét emeli ki, ezt kibővítve a “közösségnek egybehangolt munkájára”, ugyancsak semmit nem igyekszik tenni Káldy tételeinek elágaztatása érdekében. (E vÉ 73/6)

Vámos József sem közöl sok eredeti gondolatot. Csak elmondja, hogy “sokan vannak, akiket marxista világnézetük indított és indít arra, hogy vállalják a népünk gazdasági, társadalmi, szellemi életének előbbrehaladásáért való küzdelem javarészét”, másokat pedig “a nemes veretű hazafiság” indít erre. Hogy a keresztény embernek be kell lépnie ebbe a küzdelembe, azt Vámos egy Káldy-idézettel okolja meg: “Isten országa és a földi világunk koegzisztenciában él”, és – újra egy idézet, de most Pröhle Károlytól: "Nem az a kérdés, hogy politizál-e az egyház, hanem hogy rosszul vagy jól." (EvÉ 73/4)

Fehér Károly a felfedezés szépségéről beszél, hogy diakóniai utunkon más útitársakra is találunk, akiknek motivumai után nem kell kérdezősködnünk. A keresztény ember új színt ebbe a munkába éppen Krisztus-hite révén hoz: "Kevesebbel, mint Kisztus-hitünknek ezzel az útravalójával elindulni a szolgáló egyház útján azt jelentené, hogy csak a karikatúráját adhatnánk a szolgálatunknak." (EvÉ 73/2 – Diakónia és a hit)

Cserháti Sándor Diakónia és eschatologia című írása a “ ma is" elterjedt rajongó nézetek ellen veszi fel a küzdelmet, mintha evilág dolgai nem érdekelnék a kereszténységet: "Ma is akad sok, magát komoly kereszténynek valló ember, akit hidegen hagy a világ gondja, öröme, aki feleslegesnek tartja a társadalmi és politikai kérdésekel való törődést, mert úgyis elmúlik e világ ábrázata ... Jézus úgy élt Istennek, hogy egész létét emberek szolgálatára szánta. Isten országa, a végső dolgokkal való foglalkozás (eschatologia) nem bénította, hanem erősítette a diakóniában. ... Jézus válasza félreérthetetlen: Amit ti a végső órától vártok, az máris elkezdődött a szeretet mentő cselekedeteiben és a kegyelem örömüzenetében. ... A jól értett keresztény reménység nem fékező, hanem lendítő erő az embereknek végzett testi-lelki szolgálatban ... A keresztény reménység vagy azok közé sodor, akik ültetnek és építenek az emberek javára, vagy nem is keresztény reménység többé." (EvÉ 72/48)

S végül – igazán nem karikaturisztikus hátsó gondolatokkal, hanem, mert a cikke az EvÉlet 2. oldalán jelent meg, ott, ahol az eddig idézett cikkek is megjelentek, – hadd idézzem Rédey Pál cikkét (EvÉlet 73/5.), amelynek már a címe is nyomatékosan jelentős: JÓ ÚTON JÁRUNK. Rédey ebben a sorozat-befejező cikkében elmondja, hogy tényleg jó úton járunk! Reménységét fejezi ki, hogy “híveink is úgy értik jelentését (t.i. a D szónak), mint mi magunk." S ez a befejezése, a változatosság kedvéért: "Jó úton járunk. S ez nem önelégültség. Ez alázat. Mert ezen az úton járni, ezt az utat választani csak azok tudják, akik járatosak a szelídségben, alázatban, szolgálatban. Erre a jó útra hívunk mindenkit."

Sokkal később, a lapban mégis még egy újabb cikk jelent meg Selmeczi Jánostól “Úrvacsora és D” címen. Hadd idézzek egy szakaszt ebből a jelentős írásból: “Mert ha egyszer Krisztus él bennünk, akkor mi is ugyanazt tesszük, amit ő: vállaljuk embertársainkkal a szolidaritást, megbocsátjuk bűneiket, mindenben segítségükre sietünk és mindent megteszünk azért, hogy megelégedettek és boldogok legyenek. Igy lesz az úrvacsora a szolgáló szeretetnek, az egymásért felelősséget érző diakóniai lelkületnek a kifejezője ... Amikor most nagyhéten úrvacsorához járulunk, ne feledkezzünk meg erről. Jézus Krisztus be akar bennünket vonni az egész emberiség közösségébe, hogy részt vegyünk ne csak gyülekezetünk és családunk, hanem társadalmunk, népünk és az egész emberiség gondjában, vagyis közvetítői legyünk minden ember felé Krisztus Urunk szeretetének.”

C. Kritikai kérdések és megjegyzések

1.)

Káldy koncepciója az egyház létének egyik neuralgikus pontjára mutat rá, amelyet nem lehet semmiféle formában eltakarni. Bár a szolgáló egyház fogalma nem új, mégis ritkán került ennyire a teológiai érdeklődés középpontjába. S ha került is, de biztosan soha nem ilyen kizárólagossági igénnyel, ahogy az itt most történik. A diakonosz-Krisztuson tájékozódás frappáns, újszerűen hat és kétségkívül benyomást kelt. Azonban itt is meg kell kérdezni, hogy:

  1. minden újtestámentumi megalapozottság ellenére, megfelel-e az újtestámentumi teológia szemléletének ez az exkluzivitás? Köztudomású, hogy az egyes Jézus-predikátumok az egyes újtestámentumi helyzetekben bizonyos előszeretettel élveztek prioritást a különböző őskeresztény körökben, de soha nem eliminálták egymást. Hogy Jézus hüjosz tú teú vagy hüjosz tú antrópú , Messiás vagy a bűnösök barátja, emberfia vagy Dávid fia, – ezeknek a kifejezéseknek lehetett bár helyenként egyoldalúságig hangoztatott jellege, mégis soha nem jelennek meg kizárólagos módon az újtestámentumi kánonban, hanem inkább komplementáris jelentésben. Kérdés azért, hogy bármely, még olyan újtestámentumi megalapozottságú kifejezést is szabad-e ennyire egyoldalúsággal alkalmaznunk? Nem lesz-e ezáltal Krisztus-képünk szegényesebb, mint a sokrétű újtestámentumi?
  2. Ugyancsak megkérdezhetjük, hogy Káldy koncepciója történeti síkon ilyen egyoldalúsággal tartható-e még? Még fülünkbe cseng a háború utáni, Bereczky Albert-Karl Barth-féle állásfoglalás az egyház prófétai szolgálatának egyoldalú hangoztatásával. Egy konkrét, politikai helyzet a legnagyobb zavarba hozta az egyoldalúság világhírű képviselőit és az idő elfújta ezt az exkluzív látást. Talán éppen – nem mintha önmagában hamis lett volna –, hanem, mert nem tűrt ellentmondást és egyoldalúságba merevedett. De ha már ennél az irányzatnál tartunk, hadd kérdezzük meg, hogy Káldy koncepciójában hol van még helye az egyház prófétai jellegű mondanivalójának?
  3. Fontos megjegyezni ebben az összefüggésben, hogy doktori értekezésében még világosan elmondta, hogy a DT útját járó egyháznak is elsősorban a törvénnyel és evangéliummal kell szolgálnia. De – a Káldynál megszokott pongyolaságra lehetne ezt csak visszavezetni? – az 1964-es, idézett beszédéből már a törvényt kihagyta, s már csak az evangélium szolgálata maradt meg. Nem áll-e be itt egy nemkívánt beszűkülés, amely aztán – teológiailag – alig is ellenőrizhető és felületes kijelentésekre ragadtat el be nem avatottakat, hogy az egyház funkcióját már csak a ”társadalom igazságossá tevése szolgálatában” (Ottlyk) lássák? Minden kritika és a prófétákra annyira jellemző határozott kiállás nélkül?

2.)

Káldy koncepciója következetesen viszi végig azt a bibliai szemléletet, amely az embert nem kvalitatív alkotóelemein át szemléli, hanem egységesen és a maga szellemi-lelki-testi összetettségében. Nem tesz különbséget a testnek és a léleknek tett szolgálat között, egyformán elkötelezettnek érzi és tudja magát. Mégis meg kell kérdeznünk, hogy:

  1. lehet-e itt teljesen Jézuson tájékozódni, aki köztudomásúlag nem minden kérést elégített ki, sőt tudott tudatosan ellenállni a kérések mögött rejtőződő kisértéseknek? Bár egyszer királlyá akarták tenni, mert kenyeret szolgáltatott a tömegnek, ám ő valósággal elmenekült előlük, sőt szemükre vetette, hogy őt – a gyomrukon keresztül megítélve! – teljesen félreértették!
  2. Tudjuk, hogy az Újtestámentumban szereplő csodák és gyógyítások csak jelei és nem bizonyítékai Isten országa betörésének. A kategzochén jel maga Jézus marad. Káldy óvatosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy a "D ennek az eljövendő Úrnak a jeladása”, – de milyen messzire ment már egyik magyarázója (Balikó): “ A D Isten országának betörése világunkba”. És mennyire nehéz itt követnünk Cserhátit, aki Jézus szavait, amelyeket egy egészen konkrét esetben mondott, Keresztelő János kérdésére válaszolva – így értelmezi: “Amit ti a végső órától vártok, az máris elkezdődött a szeretet mentő cselekedeteiben...” – Lehet-e ezt az egyház által végzett D-ra minden további nélkül átültetni? Nem esünk-e bele abba a – minden magasrendűsége ellenére – immanens gondolkodásba, amelyből minden idők social gospel-emberei vagy keresztény szocialistái kiindultak és valamiképpen mindig is a saját tevékenységüket azonosították az Isten országa betörésével? Ezt a veszély látom Káldynál is, amikor az Isten országa és világunk koegzisztenciáját próbálja megmagyarázni.

3.)

Káldy koncepciója gigantikus kisérletet tesz arra, hogy az Újtestámentumban is megtalálható feszültséget az "evilágból kihívottak" és "evilágban megtartásuk" között valamiképpen feloldja. Nem kívánok most belebocsátkozni e nehéz téma taglalásába. Csak megjegyzem, hogy az egy vérből teremtettség és a szívbe írt törvény kérdése nem oldhat meg itt olyan felszínesen kérdéseket, ahogyan azt Káldy már doktori székfoglalójában tette. Meg kell kérdeznünk, hogy:

  1. az általa annyit emlegetett lutheri tétel a két birodalomról nem szenved-e itt csorbát, amikor a keresztény D "határtalan" szeretetével igyekszik szinte minden határt feloldani a két birodalom között. Hogy Fehér Károly egészségesen a keresztény ember hozzájárulását az új világ felépítéséhez a Krisztus-hitben látja, azt inkább Káldy-korrektúrának, mint támogatásának kell tekintenem. Vele teljesen egyet lehet értenünk, hogy nincs jogunk mások humanitárius törekvései rugóit kritizálni, ill. azok igazolását kérni, – de ez nem vonhatja magával – normális körülmények között – a határok nem-ismerését, eliminálni akarását vagy legalábbis elmosódását.
  2. A szolidaritás nem-bibliai fogalmának körülírása itt sok teológiai nehézséget okoz. Mert, ha Jézus lehajlását a bűnös asszonyhoz, mint a bűnösökkel való szolidaritást értjük, akkor miért emeljük ki csak a megbocsátást, de elfelejtjük az intést, a törvénnyel való dorgálást, amit – Luther említett tétele alapján! – a másik birodalomban kizárólagos érvénnyel kellene alkalmaznunk?
  3. Ugyancsak igen nehéz a koncepció sok, túlzó kifejezése mögött a valós helyzetet meglátni. Mit jelent az, ha világméretekben vállalt D-ról beszélünk? Mi ez a gyakorlatban? Bár ismételten felbukkan a négy, ismert kategória: népünk életszínvonalának az emelése, az éhség és nyomor elleni küzdelem, az emberiség békéje, az emberiség problémái, – mégis szkeptikus lesz az ember, ha arra gondol, hogy mennyit kellene mindezért tennie és milyen keveset tehet ezért az egyes keresztény, de még az egyház is?! Nem bukkan-e föl itt az a veszély, amely vagy megüresíti és tartalmatlan frázisokká teszi ezeket a kitételeket, vagy pedig azok pusztán ideológiai pótlékká válnak? Elannyira, hogy az átlag keresztény – bár hetenként áldoz árvíz, katasztrófa vagy háború által sujtottaknak, de semmit sem tehet a szomszédja baja enyhítéséért, azaz legtöbbször elhanyagolja a távoli felebarát segítése közben a közeli felebarátot. Lehet, hogy papja, püspöke felemeli szavát egy valamilyen szennyes háború (minden háború az!) ellen, de ő maga tehetelenül vergődik, ha a saját lelkészét kell megvédenie, talán méltatlanul ellene indított rágalom-hadjárattal szemben? Veöreös Imre gondolatait is megértjük, ha az irgalmas samáriai kategóriája átalakulásáról beszél a helyzet tökéletes megváltozása miatt. De nem áll-e fenn az a veszély, hogy keleti és nyugati társadalmainkban egyaránt beépítjük az egyes keresztényt valamiféle nagy, világméretű jóléti-szociális masinériába, amelyben az egyén tönkre megy, mert mi magunk mondtunk le az őneki érvényes és neki szóló D-ról? Nyugaton ezt a D elintézményesítésének nevezzük és borsódzik a hátunk tőle. Hiszen hittestvéreink hovatovább már nem érzik szükségét annak, hogy személyükben, személyesen legyenek diakonoszok.

4.)

Bennem azonban a legnagyobb nyugtalanságot mégis a koncepció további fejlesztése váltja ki. Mégpedig a DT-nak a kereszt teológiájával való azonosítása. Két szempont miatt.

Igazat adok Káldynak abban, hogy Jézus a másik javára való lemondás legszebb példáját abban adta, amikor a kereszten maradt és "ebben a státuszban végezte el a messiási szolgálatát." Keresztrejutása tehát következetesen véghezvitt szeretetszolgálat volt. Ezt Káldy úgy fogalmazza, hogy ez csak negatív D volt, mert "ez az önmegtagadás önmagában még nem D." Elfelejti azonban, hogy Jézus keresztre kerülése az emberek akarata ellen is történt. Sem tanítványai, sem Pilátus nem akarták, hogy mártír legyen belőle. Jézusnak ebben a lépésében tehát csak önmegtagadást látni, amelynél Káldy a D-t magasabb rendűnek tartja, teljesen téves. Jézus azzal is szolgált már, hogy a körülötte élő emberek megváltásról szóló elképzeléseit önmaga feláldozásával korrigálta. Ez a korrektúra már kezdettől fogva hozzátartozott a kereszt képéhez, ahogy ebben a tekintetben Keveházival értünk egyet, ha nem engedi meg, hogy a keresztet csak Jézus élete végére korlátozzuk.

S itt egy másik Káldy-mondatnak is ellent kell mondanom: ebben a nem emberek által előírt és elképzelt helyzetében, pontosan az emberek által kényszerítve, igenis maga körül forog Jézus. Nem fordul hozzájuk, nem fordul felfokozott mértékben a társadalom, stb. felé, hanem éppen azok elvárásait halomra döntve, ezzel a látszólagos negativizmussal is nekik szolgál. Attól tartok, hogy ennek eltussolása vagy elhallgatása a "kereszt" fogalmának abszolut kiüresítéséhez vezet. Mert hogy állhatna meg a páli teológia kereszt-értelmezése ítélőszéke előtt egy ilyen, abszolut teológiátlan fogalmazás: “… ha hazánkban többek részéről felvetődik az az igény, hogy egyházunk járjon ‚a kereszt útján’, akkor ez azt jelenti, hogy fokozott mértékben forduljon oda egyházunk az emberhez, társadalmunkhoz, népünkhöz, szolgáljon neki, segítse azt." ? Eltekintve e mondatban így összekapcsolt két rész teológiai tarthatatlanságától, – meg kell kérdeznünk, hogy szabad-e a martüria fogalmának hármas, újtestámentumi tartalmát egy nem kielégítően megalapozott D-fogalommal megüresíteni, hogy aztán így azonossá tehessük a kereszt teológiájának felszínessé tett fogalmával? Ez ellen nem csak Pál, de valószínűleg még János is tiltakozna!

A második szempontom:

Amikor Pál a Krisztus keresztjét teszi igehirdetése középpontjába, tudja, hogy megbotránkoztat és magát is nevetségessé teszi. Tudja ui., hogy csak ez a lenézett és kigúnyolt isteni megoldás mentheti meg az emberiséget. Ennek a felállított keresztnek az eszhatológikus jegyében van jelen az Isten országa számunkra megfoghatóan. Az őskeresztény gyülekezet ”felemeltetés”-teológiája abból született meg – lásd János evangéliumát! – hogy hitt a ”felemeltetett” mindeneket maga után vonó erejében. Kérdés az, hogy ha a kereszt útját a D útjával azonosítjuk, nem áll-e fenn az a veszély, hogy a D, jobban mondva a határtalan szeretetből véghezvitt szeretetmunkánk, nem akar-e a megváltás biztos jeleként a világ szeme elé odaállni? Nyugati teológiai tapasztalatainkból tudjuk, hogy mennyire felerősödik az ellenhatás mindenféle szekuláris "kereszt-teológia" ellen, amely az akciót, az emberek-mellé-állásunkat százféle formájában, a szolidarizálást hol ezzel, hol azzal, – nem tudja másnak tekinteni, mint az óember legújabb trükkjének, hogy általa tétessék fölöslegessé a Felemeltetett és az ő keresztje! Ha – politikai nyomásra – mai nyugat-német egyházak arra a hamis útra léptek, hogy a társadalom felé szeretetintézményeik sokaságával és mindenféle fejlesztési akcióik tömkelegével igazolják mellőzhetetlenségüket és fontosságukat, akkor ezzel már valamiképpen figyelmeztetik Káldyt és koncepcióját, hogy az csak egy – más politikai rendszerben – ugyanolyan bukásra kárhoztatott kisérlete az óembernek, hogy magát tegye szalonképessé. Itt sem, ott sem lesznek ezek a látványosnak kikiáltott akciók jellé, legfeljebb jóindulatú erőlködést látnak benne a hatalmasok. Eltekintve attól – Cserhátira célzok! – Jézust nem béníthatta az eschatologia, mert ő magát tudta az eschaton-nak, – kérdés, hogy ezek a nem egészen átgondolt utalások megmenthetik-e a D. teológia koncepcióját az immanens jobbítani akarás gyanújától?

***

Megjegyzéseimet még egy utolsóval szeretném zárni. Mintha a stílus, a tálalás ennek a különben nem eléggé elmélyített szereteszolgálati teológiának tökéletesen ellentmondani látszanék. Nemcsak abban a kifejeződésben, hogy az egyházvezetőség DIKTÁLJA a gyülekezeteknek, lelkészeknek, hanem abban a beszűkülésben, izolálódási hajlamban, amely eleve elutasít, elítél, megtorol egyeseket és mindenkit, akitől mást lehetne tanulni. Csak azért, mert az esetleg mást is merne mondani vagy megkérdőjelezné a koncepciót részleteiben vagy egészében?! Hiszen teória- és teológiatörténeti valóság az, hogy az igazság keresése soha nem történhet abszolut mértékben monológ, vagy ellentmondást nem tűrő ukáz formájában. A mai, pluralisztikusan élő és gondolkodó világban – mindegy, hogy hogyan ítéljük meg azt! – anakronizmus-számba mennek az ilyen ”egyházvezetőségi” pápáskodások, még akkor is, ha a DT szép és nemes ügyében történnek azok. Sokat lerontanak az érzelmi feltételekből még talán azoknál is, akik legalább olyan komolyan küzdenek a maguk helyén az egyház ma is aktuális új útjáért, mint azt Káldy Zoltán a maga koncepciójával tenni kívánja.

 

vissza