1878-1957

„A mi művészetünk alapja csak e föld és e föld népének kultúrája lehet…A nemzeti tradíciók nélkül nemzeti művészet el sem képzelhető. Én nem ismerek a világ művészetében sehol igaz nagy értéket, amelyeket nem a nemzeti tradíciók szültek volna.”- vallotta Rudnay Gyula. Az a festő, aki a magyar néplélek sajátosságait kutatva a magyar festészeti formanyelv megteremtéséért küzdött, aki elszánt következetességgel hitt a „magyar jelleg”-ben. Ez a törekvése távol esett a millennium hivatalos, alkalomszerű hazafiságától, inkább Bartók, Kodály, Lechner szellemiségével volt rokon. Érdekes módon a zenében és a néptáncban látta meg igazán azt, amit festészetében akart kifejezni.

Érzékeny magyarsága, a történelem iránti fogékonysága, a természettel szemben érzett alázata gazdag gyermekkorának is köszönhető, és 48-as szellemű, művészlelkű, kocsmáros édesapjának, aki csavargók, vándorszínészek, nincstelen művészfélék pártfogója, színes, nagylelkű egyéniség volt. Fiatalon vesztette el őt, élete „legnagyobb, örökké élő élményét”.

1894-ben beiratkozott egy évre az Iparművészeti Iskolába. 1895-ben Münchenbe került, Hollósy Simon iskolájába, ahol hét éven át dolgozott, a nyarakat a mesterrel és tanítványaival Nagybányán töltve. Bejárta Rómát, Párizst, ahol a régmúlt művészete mellett a kortárs festészetet is tanulmányozta. Áldásnak tartotta az impresszionizmus - szerinte – legfőbb vívmányát, a felfogás szabadságát, de a plein-air nem érdekelte, a szín és fény festészetével nem értett egyet. „Sem Róma, sem München, sem Párizs nem tudtak meggyőzni annyira, hogy reájuk támaszkodva alakítsam ki a magyar valóság művészetét.” – írta.

A magyar tájért, történelemért való lelkesedése, a magyar népért érzett felelőssége sodorta őt a hódmezővásárhelyi festők közösségébe. Ahogy a nagybányaiak Szinyei Merse Pál, ők Munkácsy festészeti örökségére építettek. Festői, indulatos, drámai hangú művei voltak iránymutatóak számukra. Rudnay Pihenő hegedűse, a Szegényember, a Csikós, a Cigánylány egyetlen alakba sűríti a mondanivalót. A sötét tónusokon megvillanó pirosak és fehér élfények, sötét-világos ellentétek Munkácsy romantikus töltésű realizmusára rímelnek. Komponálásán Goya hatása is érezhető, ám a figurák jellemzése, a látszólagos nyugalom alatt izzó feszültség vagy szenvedély irodalmi ihletettségű. Az alacsony horizont fölé magasodó alakok szinte szimbolikussá nőnek képein.

A háborús élmények hatására elmélyült művészete, szenvedélyes lelke ráérzett a drámára. A kiszolgáltatottság, a félelem fogalmazódik meg a menekülést megörökítő képein. A Menekülő asszony, a Gyengeelméjű katona érett, drámai erejű portrék.

A 20-as évek gazdag színvilágú életképei (Lakoma, Bohémek), anekdotikus hangú történelmi jelenetei (Tinódi) a gyermekkori élményeket idézik, amolyan vándorszínész jelenetek, ahol a leomló vörös függöny előtt összemosódik a valóság és a játék.

1920-ban a Képzőművészeti Főiskola reformja során Lyka Károly katedrát ajánlott neki, ahol a haladó Vaszary mellett Csók Istvánnal konzervatívabb festői stílust oktathatott. 1947-ben Baján „Népi festőakadémiát” szervezett.

Élete végén visszavonultan élt Nagybábonyban. Az evangélikus templom számára 1940-ben festett oltárképén egy varkocsos, szűrös magyar is a kisded Jézus elé járul a napkeleti bölcsekkel. Késői képeinek témáját apró részletek adják: szekér, galambdúc, gémeskút és persze tájak (Falusi utca, Mezőn, Viharos falu), „magyar táj, magyar ecsettel”.

---