MAGYAR PROTESTÁNS PANTEON: GYÓNI GÉZA

Gyón, 1884. VI. 25 - Krasznojarszk 1917. VI. 25

Gyóni, családi nevén Áchim Géza 1884. jún. 25-én a Pest megyei Gyón községében született evangélikus lelkészi családban. A középiskola után 1902-től a pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója lesz. Ekkor már a Nyugatmagyarországi Híradó szerkesztőségében dolgozik. 1904-ben megjelenik első verseskötete Versek címen. Öngyilkossági kísérlete miatt (párbaj az oka) a teológiáról kilépett. Némi örökséghez jutva sajtó alá rendezte „Szomorú szemmel” című második verseskötetét, melynek meghatározó vonása az „új” utáni vágy. A „fakó Luther-kép, pár arasznyi ablak, otthona keményhitű prédikátoroknak” – nem úgy hat már reá, mint régen. Vonzza a palotás város, „ahol mindig áll a bál, A festett arcú város mosolyog”. Egyik versében köszöntötte Ady Endrét, akinek gazdag szókincse, újszerű meglátásai nagyon jó hatással voltak különben önálló és egyéni költészetére. Lírájának jellemző vonása, hogy a krisztusi szeretet melegével vigasztalja a nálánál még szomorúbbakat. A katonasághoz került, de még az első világháború előtt hadat üzent a háborúnak „Caesár, én nem megyek” című versével. 1910-ben a Soproni Napló hívta meg munkatársának. Így kezében volt a mindennapi kenyér, de csak átmenetileg. Újabb verseskötete, az „Élet szeretője” és „Erzsike könyve” csak kézirat maradt, kiadót nem kapott.

A Bácskai Hírlap szerkesztőségében zaklatott élete riportok, vezércikkek írásában kissé megpihent. A világháború szelétől megittasodva hangot vált és szebb jövőt remél hazájának: „Virágos, ékes fegyverünk nyomában Nagy Békeország vasfalai nőnek…”. Versei katonatársai számára lelki támaszt nyújtanak, miközben éhség és fogság lesz osztályrésze.

A világháború költője, aki lengyel mezőkön az ítéletidők hatalmas harsonájával kihűlt bajtársa szívét egy marék vadvirággal ékesíti fel, asszonya helyett. Már nem a háború dicsőítője, hanem nemzetének prófétája, apostola, aki Premysl váránál küzd, bátorítva katonatársait. „Csak egy éjszakára” hívja az itthon pártoskodókat, a világháború hiénáit, akik véreik vérével is csak üzérkednek, míg odakint szép, piros vitézek válnak fekete csontvázakká.

Szibériai hadifogságban is verseket írt (Levelek a kálváriáról). Nagy Lajos 1917-ben a róla írt könyve végén írja első, pozsonyi találkozásukról: „a többi theológus társaktól megkülönböztető érzéssel viseltettem iránta”. Úgyszólván mindenki megszerette, anélkül, hogy ismerték volna életkálváriáját. Krasznojarszkban halt meg 1917. Június 25-én, születésnapján.

Életműve nem teljes, de költészete az elhívás prófétai meglátásáról tanúskodik: „Ha ki dalát az Istentől lesé el, Az nézhet szembe napvakító fénnyel” (Versek, 75. o.).

  Magyar Honlap - The Hungarian Homepage