Kovács Imre

Személyiségtípusok
bemutatósorozat

1. A SZANGVINIKUS ALKAT JELLEMZŐI

A szangvinikus szó a latin sanguis szóból származik, jelentése: vér. Mivel a vér az emberi test meleg folyadéka, a szangvinikus kifejezés a meleg, vidám, eleven temperamentumot jelöli.

A szangvinikusnak környezetével szemben erőteljes befogadóképessége van; a külső benyomások könnyen utat találnak nála az értelemhez és a szívhez. A léleknek ez a befogadóképessége azzal a ténnyel magyarázható, hogy a szangvinikus temperamentumnál az érzelmek uralkodnak. A külső benyomások az ember érzelmeit keltik fel a legkönnyebben.

Amikor a szangvinikus lát vagy hall valamit, a benyomások nem az értelmét szólítják meg a legerősebben; nem merül el megfontolásokban és mérlegelésekben, még kevésbé töprengésekben. Nem hagyja, hogy a gondolkodás feltartóztassa, reagálása eredeti és gyors.

Akarata sem mozdul meg azonnal. Tapasztalatait nem váltja át elhatározásokra vagy cselekedetekre; ennek a típusnak általában nem a tevékenység a kiemelkedő jellemvonása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szangvinikus nyugodt és csendes. Ellenkezőleg: aktív és nyugtalan, de aktivitása nem arra irányul, hogy környezetén úrrá legyen. Nyugtalansága sokkal inkább fogékony természetéből fakad. A külső benyomások gyorsan hatnak rá, de nem indítják arra, hogy meg is oldja azt, amivel szembetalálja magát.

Nyugtalansága a benyomások nagy rohamából keletkezik, amelyek nyitott, fogékony szellemébe hatolnak, de abból az indítékból is, hogy ezeknek a benyomásoknak kiszolgáltassa magát. Nem viseli el, hogy elveszítsen valamit is abból, ami nem egymás után, hanem egyszerre zúdul rá. Amíg ilyen benyomások másokat cselekvésre késztetnek vagy megfontolásra kényszerítenek, addig a szangvinikusban hangulatot keltenek, és nála ez a leglényegesebb.

Joggal nevezik ezért a szangvinikust vidámnak. Mint már láttuk, a szangvinikust tapasztalatai legtöbbször nem vezetik gondolkodáshoz vagy cselekvéshez; ő csak élvezi a benyomást, és az élvezethez különleges képessége van, mert minden esemény gyorsan és erőteljesen érinti meg.

Érzelmei gyorsan felébreszthetők. Elég egy napsugár, egy pillangó, egy kis virág, hogy örüljön, hogy boldoggá tegyék. Mindez abból származik, hogy a benyomások mindenféle mérlegelés és akadály nélkül áradnak be érzelmi életébe. Egyszerűen átadja magát a keltett hangulatoknak.

Mivel sok benyomás felé nyitott, érzelmei is gyorsan változnak. Gazdag, sokrétű életet él, melyben az új benyomások állandóan elnyomják a régieket, és minden hangulattörés nélkül megy át a következőbe.

A szangvinikus elfogulatlan és közvetlen; mint egy nagy gyerek, aki hangosan gondolkozik. Szavai gyorsan és könnyen áradnak. Beszédét nem akadályozzák zavaró megfontolások, de túlságosan tudatos megtervezés vagy elhatározás sem. Szabad és fesztelen. Beszéde élénk, friss, telve van melegséggel, ami gazdag, érzékeny természetéből fakad. Hallgatóit feltüzeli, bennük a magáéhoz hasonló hangulatot kelt.

Mindannyian ismerünk embereket, akik a legközönségesebb, legjelentéktelenebb dologról úgy tudnak beszélni, hogy érdeklődést ébresztenek. Figyelmesen és teljes szívvel hallgatjuk őket. Az ilyen emberekkel szívesen beszélünk. Szinte élményt nyújtanak, még ha meglehetősen lényegtelen is az, amiről szó van. Ennek az a magyarázata, hogy a szangvinikus temperamentum megnyer minket különösen szeretetreméltó, eleven magatartásával.

A szangvinikus könnyen köt barátságokat, ismeretségeket. Mesterkéletlen, spontán és vidám természete megnyitja számára az ajtókat és a szíveket. Akár otthon, akár úton, munkában vagy pihenőidőben, szárazon és vízen mindenütt nyíltszívű, beszédes, vidám és szórakoztató.

Ugye találkoztunk már vele valahol? Talán a vonaton: mi ültünk a fülkében, jellegzetesen északi természetünknek megfelelően teljes hallgatásba burkolózva, és nem mutattunk útitársaink iránt semmiféle érdeklődést. Akkor belépett ez a vidám fickó. A sok ember között, ahol oly sok benyomás rohamozta meg, nem tudott hallgatni. Beszélt, mosolygott, nevetett, és megmelegítette szívünket. Az egész fülke szemlátomást megváltozott. Egyszerűen és természetesen ültünk ott együtt, s az idő vidáman, izgalmasan telt.

Ha egy szangvinikus jelen van, nem nagyon fogunk unatkozni! Valami mindig történik vele, és ezt ő részletesen elmeséli. Gyakran meg is lep minket. Sohasem lehet előre megmondani, mi következik. Életét nem szabályok és szokások irányítják, ezért előfordulhat, hogy ki is nézik a társaságból.

Minden benyomás felé nyitott, nemcsak az örvendetes és felélénkítő, hanem ugyanígy a sötét és elbátortalanító élmények felé is. Egy kis kudarc, egy kis csalódás, zaklatás vagy sértés mennyire elcsüggesztik és kétségbe ejtik! Gondok és kellemetlenségek között vigasztalan, a könnyek mindig közel vannak hozzá.

Mégis mindezek ellenére megmarad olyannak, amilyen; változékonynak. A következő szempillantásban történhet valami kellemes vagy mulatságos, és a könnyek elapadnak. Nevetése ismét boldog és szívből jövő. Behódol a legkülönbözőbb ellentéteknek, a legsajátosabb hangulatváltozásoknak. Ilyenkor azok, akik a szangvinikus természetet nem értik, könnyen helytelen ítéletet alkothatnak felőle. De ha egyszer megismertük változékony temperamentumát, megértjük, hogy ezek a hirtelen változások impulzív természetéből erednek.

A szangvinikus meleg érzelmű ember. Természetesen ő is elveszítheti a nyugalmát, és akkor valóban haragos. Szemei villámokat szórnak, de beszélni még ekkor is tud! Ritkán fékezi magát, véleményét azonnal kinyilvánítja, elevenen és nyomatékosan. Nála azonban semmi sem tart felettébb sokáig, még a mérge sem. Új benyomások rohamozzák meg. Azt az embert, akire haragudott, megsajnálja, és szégyellni kezdi magát. Az ügy, ami haragjának pillanatában oly fontosnak tűnt, most már jelentéktelennek látszik, és nem is érti, hogyan tudott ilyen csekélység miatt annyira keserűvé válni. Rendszerint nem tart sokáig, míg az egészet elfelejti.

A bocsánatkérésre senki sem kész előbb, mint a szangvinikus. Pszichológiailag ez az ő gyors érzelmi változásokhoz szokott típusával magyarázható. Segítségére van ezen kívül meleg, érzékeny természete is; ha bocsánatot kér, akkor ezt valóban őszinte szívvel teszi.

A szangvinikus temperamentum erősségei

A szangvinikusnak Istentől kapott képessége van arra, hogy a jelenben éljen.

Mindannyiunknak a jelenben kellene élnünk, de ezt ritkán tesszük. Egyesek a múltban élnek, ahol az emlékek teljesen igénybe veszik, mások a jövőben, ahol megfojtják őket a gondok. Mindkét magatartás megakadályoz abban, hogy valóban teljes életünk legyen, vagyis hogy a jelenben éljünk. Nem engedjük meg, hogy a jelen benyomásai hassanak ránk, és lemondunk arról, hogy most, ebben a pillanatban cselekedjünk, mielőtt a tovatűnő alkalmak elmúlnak.

Csak Isten él teljesen a jelenben, mert ő örökkévaló. Nincs emberi szellem, amely képes lenne felfogni, mi az örökkévalóság. Legfeljebb arról mondhatunk valamit, hogy mi nem az. Azt hiszem, Isten örökkévalósága épp azzal függ össze, hogy ő örökké a most-ban él. Isten számára az örökkön-örökkévalóságot egyetlen jelenlegi most foglalja össze.

Ezt Jézus jelentette ki Istenről. Valami örökkévaló, valami időfeletti jellemzi Jézus egész életét, ezért élt ő mindig teljesen a jelenben. Csak el kell olvasnunk a róla szóló különböző beszámolókat, hogy lássuk, mennyire belesűrűsödik egész személyisége szavaiba és tetteibe. Akár barátaihoz szólt, akár ellenségeit feddte, mindig teljesen a jelen pillanatában élt és cselekedett.

Mi nem a jelenben élünk. Talán ezért tűnik életünk annyira jelentéktelennek? Nem összpontosítjuk az energiánkat, hanem felaprózzuk. Ahelyett, hogy most élnénk és cselekednénk, részben a múlttal, részben a jövővel foglalkozunk.

A szangvinikus realista. Mindig a jelenlegi helyzet karjai közé veti magát. Ő most él.

A szangvinikus képes arra, hogy beleélje magát mások gondolataiba és érzéseibe.

Felvevőképes, együttérző természete van. Jól tud alkalmazkodni környezetéhez. Így képes arra, hogy a társadalom minden rétegében könnyedén mozogjon. Általában szeretjük azokat az embereket, akik érdeklődnek irántunk és ügyeink iránt. Sőt, senkit sem találunk érdekesebbnek, mint aki irántunk érdeklődik.

Ebben rejlik a szangvinikus ereje: teljes természetességgel helyezkedik bele embertársainak életébe és érdekeibe. Képes arra, hogy a másik emberhez őszinte melegséggel szóljon, mert az ő érzései is őszinték.

A szangvinikusnál nincs bájosabb ember. Természetes bája vonzó, és mindannyiunkat meghódít. Úgy tűnik, hogy képes minden ajtót kinyitni. Mindenesetre hajlama van arra is, hogy könnyen bezárkózzon újra. Ez a hibája azonban nem kisebbíti azt a tényt, hogy megíratlan ajánlólevelet hord magánál, amely olyan lehetőségeket nyit meg előtte, amelyekért másoknak az értelem és akarat minden erejével küzdeniük kell. S ezek mégis kudarcot vallanak ott, ahol a szangvinikus bája könnyűszerrel győzelmet arat.

Nincs, akinek a természete alkalmasabb lenne arra, hogy karriert csináljon, mint az övé. Természetesen a sikeres életpálya a jellemtől is függ. A jellem azonban, mint hamarosan látni fogjuk, a szangvinikus gyengéje. Ő általában nem használja ki a nagyszerű alkalmakat, amelyeket szakadatlanul nyújt számára az élet.

A szangvinikus érzékeny és együttérző.

Valóban elmondhatjuk róla, hogy együtt örül az örülőkkel és együtt sír a sírókkal. Méghozzá minden megerőltetés nélkül, mert ez természetes neki.

Jó dolog, ha egy boldog ember szangvinikussal találkozik. Ő nem zavarja meg a boldogságot kétkedéssel, kritikával vagy azzal, hogy az egészet nevetségessé teszi. Minden ellenvetés nélkül megosztja a pillanatnyi örömöt. Mindannyian értékeljük azokat az embereket, akik nem keserítik meg örömünket, hanem ellenkezőleg: még növelik.

Ha valamilyen gondunk van, jólesik egy szangvinikus baráttal találkozni. Talán az, amit mond, nem különösen jelentős. De ki is mondhatna olyan szavakat, amelyek nyomasztó gondok között valóságos segítséget nyújtanának? A szangvinikus ezt ösztönösen megérzi. Ezért ő többet ad, mint szavakat: megérezteti velünk együttérzését. Van-e ennél vigasztalóbb? Ő a szívével ragadja meg azt, amit mások meg sem érthetnek, bármilyen jó szándékúak vagy okosak is.

Ezért a szangvinikus természeténél fogva is alkalmas a betegápolásra. S ha ezen kívül kitartó jellemet formál magának, senki sem képes ebben felülmúlni. Ő könnyebben ellenáll a fásultságnak, mint mások, ami tapasztalt betegápolóknál gyakori.

A szangvinikusnak született hajlama van a gyerekekkel való foglalkozásra. Ő maga is bizonyos értelemben gyermek, és az is marad egész életében. A gyerekek vonzódnak hozzá, mert egyszerű és nyílt. Mindent valóságosan átél, és ha élményeiről mesél, a gyerekeknek úgy tűnik, mintha maguk is jelen lettek volna. Ezért csüngenek rajta, bárhová is megy. Gyerekekkel senki sem foglalkozik tehetségesebben, legyen az anya vagy apa, tanító vagy alkalmazott.

A szangvinikus képes a teljes élet megélésére.

Nyitott szemmel jár; többet lát, hall és észlel, mint mások. Éles szeme van a formákhoz és a színekhez, a természethez, a művészethez, az emberekhez, az állatokhoz és a növényekhez, a nagy és a kis dolgokhoz egyaránt.

Értelme és lelke tele van folyton változó benyomásokkal. Unalomra nincs ideje. A jelenben él, és valami mindig foglalkozatja. Boldogsága onnan származik, hogy érdeklődését a kis dolgok is lebilincselik, nemcsak a nagyok. És a mindennapi élet túlnyomó részben valóban csekélységekből áll.

A szangvinikus temperamentum gyengéi

A szangvinikus többé-kevésbé bizonytalan és felületes.

Ő ugyanis a pillanat gyermeke - ezúttal hátrányára. Annyira a jelenben él, hogy gyakran elvesznek életének összefüggései. Minden új benyomás elkergeti a megelőzőt.

Amint a pillangó virágról virágra szállong, úgy kószál benyomásokat könnyen felvevő szelleme egyik szenzációról a másikra. Mindennek addig örül, amíg az tart; ha azonban új benyomások elkergetik a régieket, akkor azokat végleg el is felejti.

Hasonló vonást mutat barátságaiban is. Kedves, szívélyes, sőt áradozó, ha egy baráttal találkozik. Az ember azt gondolná, hogy nincs is neki másik, ezért önti rá egész szeretetét erre az egyre. A következő utcasarkon azonban egy másik baráttal találkozik, s vele éppoly túláradóan viselkedik. Az előzőt - úgy tűnik - elfelejtette. Ha nem látom: elfelejtem - ez a mondás valóban a szangvinikus szájába illik. Barátságaiban általában nem hűséges, nem is kitartó.

Ez azonban semmiképp nem jelenti azt, hogy túláradó magatartása színlelés volt. Így érzett ő abban a pillanatban. De ha az elmúlt, ugyanolyan túlzóan érez másvalaki vagy valami iránt. Egy pillanat alatt elfelejti barátját, de a következő találkozáskor ismét a régi szívélyességgel üdvözli.

Ugyanilyen állhatatlan a vonzalmaiban is. Érdeklődését gyorsan és erőteljesen irányítja különböző dolgok felé, ezekről általában nagyon közlékeny, és igyekszik másokat is megnyerni az ügy érdekében. Ezért remek agitátor, kiváló propagandista. Azonban mindig nyitott az új benyomások felé. Hamarosan felmerül benne egy új gondolat, és ez ugyanolyan erősen megragadja. Ekkor az előző gondolat iránt korábban érzett lelkesedése teljesen elszáll.

Mindannyian találkoztunk már ezzel a típussal. Szinte minden újabb találkozáskor valami új dologtól van elragadtatva. Mindig azt gondolja, hogy ezúttal valami igen jelentős dologról van szó.

A szangvinikus munkája körében is ilyen állhatatlan. Senkinek sincs annyi félig elvégzett dolga, mint neki. Fiókjában a befejezetlen munkák tömegét találhatjuk. Ha írói tevékenységet folytat, nagy számban hevernek nála a befejezetlen kéziratok. Minden munkát buzgalommal és lelkesen kezd, hamarosan azonban új terveket kovácsol, amelyek teljesen lekötik a figyelmét. A korábbi terveket ekkor elejti.

Különösen végzetes hatású ez az ingatagsága a szerelemben. Nagyon gyorsan hatások alá kerül, meleg és érzelmes természete azonnal a forrponton van. Minden más érdeket félretol. Az egész világon nincs még egy olyan lány, és amit ők ketten átélnek, az rendkívüli. Rendszerint azonban nem telik sok időbe, hogy őrületes szerelme elmúljon. Meglát egy másik nőt, beleszeret ugyanolyan intenzíven, és az előzőt elejti.

Megbízhatatlan.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet komolyan venni, vagy hogy álszent lenne; még kevésbé, hogy hazudik. Nem, ő nyíltszívű és jó szándékú. Állhatatlanságában és felületességében is őszinte és naiv. Szándékosság nélkül feledkezik meg mind ígéreteiről, mind kötelezettségeiről. Ígéreteket tesz jobbra és balra, és az első pillanatban szilárdan elhatározza, hogy ezeket be is tartja. De szinte azonnal el is felejti az egészet. Talán még emlékszik hébe-hóba, de azután hiúságból vagy gyengeségből kifogásokat keres, hogy bizonyítsa: ígéreteit valóban nem tudta megtartani. Elvárja, hogy a természetéért megbocsássanak neki. Nem volt elég, hogy olyan élénk érdeklődést mutatott, sőt még ígéretet is tett? Nem elvárhatná, hogy jóakaratát tettnek ismerjék el?

A lényeg az, hogy nem lehet megbízni benne. Soha nem tudhatjuk, hogy ígéretét megtartja-e, vagy nem. Ezért nehéz vele együtt dolgozni.

A szangvinikus gyengéi miatt messze nem lesz olyan sikeres az életben, amilyen tehetsége révén lehetne. Élete és életfeladatai valószínűleg elkopnak. Minden jó szándéka és fáradhatatlan tevékenysége ellenére sokszor viszonylag haszontalan életet él, amely csupa jó, de véghez nem vitt szándékkal telik el.

A szangvinikus lelki élete

A szangvinikust könnyen befolyásolja a környezete. Nem okoz nehézséget számára, hogy mások érzéseibe vagy érdeklődésébe beleélje magát. Ha egy ilyen temperamentumú ember még nem tért meg, és valódi keresztyénekkel kerül érintkezésbe, gyorsan hatásuk alá kerül. Életcéljuk és viselkedésük hamar hatással lesz rá, s készségesen beleilleszkedik a keresztyén környezetbe. Nem jelent számára nehézséget az sem, hogy a hívők beszélgetéseiben részt vegyen. Az énekek és mindaz, ami az istentiszteleteket vonzóvá teszi, őreá különösen erős érzelmi hatást gyakorol. Ezeken az alkalmakon meg nem tért állapotában is részt tud venni anélkül, hogy az álszentség vétkébe esne. Itt is nyíltsága és egyenessége érvényesül.

A szangvinikus számára könnyű a lelki ébredés. Isten igéjéből elsősorban az érzelmet érintő részek szólítják meg: Isten szeretete az emberek iránt, a bűn szörnyű következményei és büntetése, s legfőképpen Jézus szenvedése és halála.

Az evangélizáción mélyen meghatódik. Megtérése hamar megtörténik, gyakran heves sírás kíséretében. Mint általában, most is közlékeny, és nem rejti el érzelmeit. Fájdalmát rendszerint hamar ujjongó öröm váltja fel. Minden gyorsan és nehézségek nélkül megy végbe. Minden úgy zajlik, mint a köves helyre esett mag esetében (Mt 13,5-6; 20-21). Hamar kikelt, de gyorsan el is száradt, mivel nem volt gyökere.

Nagy hatású evangélizációk alkalmával a szangvinikusok hamar "bevetik" magukat: "örömmel fogadják az igét" - mint ahogy Jézus mondja. Boldogok, lelkesek, beszédesek. Mivel sajátos képességük van arra, hogy felkeltsék mások érdeklődését tapasztalataik iránt, bizonyságtételük hiteles és magával ragadó.

A szangvinikus megtérése mégis rendkívül nehéz. Felébredése viszonylag könnyen megy, de a döntő lépés megtétele nehéz. A Lk 9,57-62-ben találkozunk néhány szangvinikus emberrel, akiken Krisztus megpróbál segíteni. Látjuk jó szándékú buzgalmukat, ugyanakkor a végérvényes döntéstől való félelmüket is. Az ilyeneknek Jézus abban segít, hogy döntésre kényszeríti őket. Nem sürgeti őket arra, hogy kövessék őt, de arra igen, hogy válasszanak. A szangvinikusoknak erre van szükségük, mert hajlamosak arra, hogy elegendőnek tartsák buzgalmukat Krisztus és a keresztyénség iránt, s így az utolsó lépés elől kitérjenek.

Ha betegség, gondok és fájdalmak közepette találkozunk a szangvinikussal, a legnagyobb reményeket kelti bennünk arra nézve, hogy valóságos megtérésen ment át. Szorgalmasan olvassa az igét, imádkozik, nincs más vágya, mint hogy Istenről beszélgethessen. Istenfélelmében annyi a komolyság és az erő, hogy úgy tűnik, valóságos változáson ment át. Amint azonban a helyzet javul, gyakran azt látjuk, hogy ő ugyanolyan világi személyiség maradt, mint azelőtt. A megtérés virágait könnyen kibontja - de gyümölcsök nélkül.

A szangvinikust megtérése után is különös nehézségek és veszélyek érhetik. Állhatatlansága az ő gonosz ellensége. Nem esik nehezére, hogy vallásos összejöveteleken keresztyén legyen. Éneklés, zene, őszinte bizonyságtétel, megható történetek hamar előhozzák a könnyeit. Teljes szívvel és lélekkel vesz részt mindenben. De otthon, a mindennapi életben a legnagyobb nehézségei támadnak. A mindennapos kitartás neki nehezebb, mint másnak. Minthogy természeténél fogva állhatatlan és változékony, könnyen környezetének hatása alá kerül, és nehezére esik imádság és bibliaolvasás által Istennel szoros kapcsolatban maradnia. A kísértések elleni mindennapos harc meghaladja erejét. A vallásos összejövetelekről magával hozott jó szándékok a mindennapok során hamar elpárolognak.

Mindig valami újra vágyik. Temperamentumának az állandó boldogsághoz változatosságra és örömre van szüksége. Vidámsága elmúlik, ha életében eluralkodik az egyhangúság. Mert ha valaki csak az örömnek él, annak állandóan új szenzációkra van szüksége. Így a szangvinikus hamar megelégeli az ismert igehirdetőt. Mást akar hallgatni; az ismert módszerek elfárasztják. Ha valami újdonságról hall, azt azonnal ki is akarja próbálni.

Lelkesen kap az új tennivalók után. Ehhez azért van kedve, mert változatossággal jár. Egy baráti körben valószínűleg a legfegyelmezetlenebbek közé számít, és a vezetőnek sok vesződséget okoz. Az biztos, hogy nincs szándékában a csoport felrobbantása, mint ahogy ez a kolerikus esetében gyakori. Nem, e tekintetben egyenes és nyílt. Mégis, ha egy ravasz kolerikus szakadást tervez, a szangvinikust gyakran eszközként használja, visszaél vele.

A szangvinikusnak a beszédhez és az igehirdetéshez rendkívüli adottsága van. Gazdag érzelmi életet él, jól és szívből beszél. Kertelés nélkül kifejezi pillanatnyi gondolatait és érzéseit, magával ragadja hallgatóit. Anélkül, hogy tudná vagy akarná, az egyik pillanatban sírásra, a másikban nevetésre fakasztja őket megható szavaival.

Hamarosan azonban tudatossá válik tálentuma. Ekkor állhatatlansága és változatosság utáni igénye túlzásokra ragadják. Megerőltető számára, hogy imádsággal, bibliaolvasással, elmélkedéssel készüljön fel az igehirdetésre. Rábízza magát a beszélőképességére, amivel - ha belejön - hallgatóit magával tudja ragadni. Azonban ilyen prédikációkkal saját magát és hallgatóit is kiszárítja.

A szangvinikus feladata

Mielőtt leírnánk, milyen értelemben kell önfegyelmet gyakorolnia a szangvinikusnak a temperamentuma miatt, tekintsük át még egyszer a temperamentumot általában, hogy világosan lássuk az ilyen fegyelem szükségességét.

A temperamentumot, mint emberi természetünk részét a szellemnek kell ellenőrzése alatt tartania. Sokan nem látják be ezt az igazságot. Ezek a temperamentumot megváltoztathatatlannak tekintik. Ha valaki természeténél fogva könnyen felborzolódik, úgy véli, hogy ezen nem lehet változtatni, legfeljebb utána keresztyén módon bocsánatot kell kérni, és természetesen az okozott kárt megtéríteni. Ez a nézet alapjában téves. Kétségtelen, hogy a temperamentum sajátos bélyeget süt az emberre, amely a bölcsőtől a sírig elkíséri. De tudatosan iskolázni és fegyelmezni lehet és kell.

Kövessük temperamentumunkat elfogulatlanul és örömmel, de csak addig, míg nem vezet bűnbe. Mindenütt, ahol bűnre ösztönöz, nevelésre kell fogni és meg kell fékezni ugyanúgy, mint minden más természeti impulzust.

Ahogyan testünknek meg kell szentelődnie, vagyis az Úr szolgálatára oda kell szentelnünk, hogy ne egyéni elképzelés szerint a magunk hasznára vagy a magunk dicsőségére, hanem Isten dicsőségére használjuk, ugyanígy temperamentumunknak is meg kell szentelődnie. Úgy kell nevelnünk, hogy lelki életünk előmenetelére szolgáljon, Isten akarata szerint.

Ezért első feladatunk, hogy önvizsgálattal megállapítsuk, melyek temperamentumunknak azok a vonásai, amelyek keresztyén életünkkel nem egyeztethetők össze. Ezután meg kell kezdeni az elszánt harcot gyengéink leküzdésére.

A hiányosságok, amelyeket egy szangvinikusnak korrigálnia kell, viszonylag könnyen felismerhetők. Hibái és fogyatékosságai - saját magán kívül - mindenki más számára nyilvánvalóak. A lelki egyensúly és a józanság hiányzik belőle. Élményei folytán gyakran annyira izgatott örömében, hogy elveszti az egyensúlyát. Életében elvész az összefüggés és a következetesség. Senkinek sincs nagyobb szüksége az önvizsgálatra, mint a szangvinikusnak.

Tekintsünk Péterre. Az apostolok között ő a szangvinikus temperamentumú. Milyen őszintén és jó szándékkal telve feddi meg Mesterét! (Mt 16,22) Milyen melegszívűen és komolyan ígéri, hogy Jézusban soha meg nem botránkozik! Mégis néhány órával később, háromszor egymás után megesküszik, hogy Jézust soha nem is látta.

Milyen pásztori gondoskodással megy elébe ezek után Jézus Péternek! Hogyan terelgeti őt a feltámadása utáni találkozáskor! Jézus ekkor alapos önvizsgálatra készteti Pétert A tagadásnak megfelelően háromszor teszi fel neki a nyomatékos kérdést: "Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?" (Jn 21,15-17) Micsoda előmenetelre segíti Pétert az önvizsgálata! Ha elolvassuk első levelét, érezhetjük: ezt olyan valaki írta, aki megtanulta önmagát megfigyelni, és megtanult szent okosságban járni. Ebben a vonatkozásban különösen a levél ötödik fejezete érdekes. Az apostol, aki ezt írta, valóban józanná és éberré lett.

A szangvinikus alapvető gyengéi, amelyekre mindenekelőtt gondosan és éberen vigyáznia kell: a megbízhatatlanság, az elnéző magatartás önmagával szemben és a gyenge akarat. Barátságaira különös figyelmet kell fordítania. Így elkerülheti, hogy hűtlenül és fennhéjázva viselkedjék. Vigyáznia kell, hogy munkájában és egyéb kapcsolataiban emlékezzék ígéreteire, amelyeket hajlamos könnyen elfelejteni. Végül, mielőtt egy munkához hozzálát, gondolja át a problémákat és a feladatokat, nehogy az megint félbemaradjon.

A küzdelem, amelybe ezen a téren belekezd, messze meghaladja saját erejét, mivel makacs és erőteljes természeti hajlamokkal kell szembenéznie. Csak akkor fog győzni, ha megtanulja, hogy hitben harcoljon gyengéi ellen. Ebben a harcban alighanem tapasztalni fog valamit abból a mély igazságból, amelyet Jézus komor szavai így fejeznek ki: "Ez a faj semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel." (Mk 9,29)

A gyenge akarat és állhatatlanság ellen mindaddig rámenős harcot kell folytatnia, míg elegendő erő össze nem gyűlt benne arra, hogy önként olyan munkát vállaljon, amely különösen alkalmas arra, hogy akaraterejét gyakorolja, és legyőzze önmagával szemben oly elnéző természetét Még Pál is beismeri: "...megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek" (1Kor 9,27)

Az így nevelt lélek örvendező, értékes keresztyénné válik. Megnyerő üdeség veszi körül. Ha temperamentumának nemkívánatos vonásait legyőzte, szeretetreméltó, nyílt természetessége jobban láthatóvá lesz. Az ilyen szangvinikus otthonában felnőttnek, gyermeknek egyaránt napsugaras az élete. Nyíltsága, sok eleven tapasztalata, gazdag kedélye, ragyogó és spontán humora a figyelem természetes középpontjává teszik Ha nincs jelen, az üresség érzése lesz úrrá; ha hazaérkezik, az egész ház élettel telik meg.

Keresztyén körökben értéke felbecsülhetetlen. Olyan, mint egy friss lélegzetvétel; szívélyes, őszinte, nyílt és kezdeményezésre kész. Vele együtt lenni valóságos jótétemény. Felüdíti a szomorkodókat, megeleveníti a közömbösöket. A körülötte szétáradó derűs atmoszférában a nyugtalan Márta-lelkeket békéhez segíti. Ennél a napsütésnél valóban mindenki megmelegszik.

A szangvinikus született optimista. Mint keresztyén telve van reménységgel. Őreá a keresztyénség világos oldala van hatással. A kegyelem, a kiengesztelődés, a kereszt és a vér, a reménység és a menny megragadják érzékeny lelkületét. A keresztyén élet csodálatos volta lebeg szeme előtt. Nem azt látja elsősorban, hogy miből, hanem inkább azt, hogy mi végre váltott meg minket Krisztus. A keresztyénség győzelmét, jövőjét és célját látja. A szangvinikus Péter a reménység apostolává lett.

2. A MELANKOLIKUS ALKAT JELLEMZŐI

A melankolikus szó görög eredetű. A melancholia jelentése: fekete epe. Ezt a kifejezést a sötét, nyomasztó, borús temperamentum megjelölésére használják.

Ugyanúgy, mint a szangvinikus esetében, ezt a temperamentumot is az érzelmek uralják. Amíg azonban a szangvinikus figyelmét kifelé irányítja, és nyitott az állandóan változó benyomások felé, a melankolikus antennái befelé irányulnak. Mivel önmagába forduló gondolkozása és érzése szüntelenül aktív, csak kevés benyomást enged magába, ezeket azonban gondosan megvizsgálja és alaposan elemzi. Természetesen a szangvinikus sem vesz fel benyomásokat úgy, hogy azok képzelőerejét és gondolkodását ne érintenék. Nála azonban a gondolatok, amelyek az érzelmeket kísérik, szinte automatikusan lefutnak, és ezáltal velük együtt változnak. Ez a magyarázata annak, hogy a szangvinikus személy gondolkodása bizonytalan, logikátlan, ugrándozó és némelykor felületes.

Amíg a szangvinikus élvezettel befogad gyakorlatilag minden egyes benyomást, amely finoman hangolt természetére hat, addig a melankolikus bizonyos mértékben válogat közöttük. Sok minden nem érdekli, ami kívülről érkezik. Bizonyos benyomások viszont mélyen érintik, és képzeletében megelevenednek. Ezek rendszerint olyanok, amelyeket önmagával hoz összefüggésbe. Mivel szomorú és borús beállítottságú, elsősorban azokat a tapasztalatokat őrzi meg emlékezetében, amelyek személyében sértik. Ezeket a benyomásokat visszaidézi, és át- meg átelemzi. Töpreng, tépelődik rajtuk, és ápolja szomorú emlékezetüket.

A szangvinikus örül a saját temperamentumának, a melankolikus szenved miatta. A szangvinikus mindent úgy vesz, ahogy jön, és ezzel megelégszik. A melankolikus valamilyen, rendszerint fájdalmas benyomással olyannyira elfoglalja magát, hogy a derűs és bátorító dolgokkal, amiknek örülhetne, csak keveset, vagy egyáltalán nem foglalkozik. Szellemi világa nemcsak sötét, hanem szűk is.

Mindent saját énjével hoz összefüggésbe. És - hogy fokozza saját szerencsétlen természetét - erősen hajlamos az ítélkezésre és a lekicsinylésre. A szangvinikus az embereket és a körülményeket olyannak veszi, amilyenek. Nem sokat törődik azzal, hogy azok bizonyos előfeltételeket kielégítenek-e vagy nem. A melankolikus típus élményeit összehasonlítja saját elképzelésének képével, vagyis hozzá méri saját követelményeihez. Mindent a gondolataiban hordott ideál alapján ítél meg.

Az eredmény kikerülhetetlen: a tapasztalat mindig elmarad az elképzelt kép mögött, így a melankolikus csalódik. A tökéletes keresése életének terhévé válik. Ez a keresés végül oda vezet, hogy élményeivel szemben egyre bosszúsabb és elutasítóbb lesz. Elégedetlenségei és csalódásai miatt gyanakvóan fogadja a mindennapi eseményeket.

Ennek az a következménye, hogy a jelen kevéssé érdekli. Nehéz és nyomasztó számára, s ezért amennyire lehet, egy álomvilágban keres menedéket. Így néha a múltban, néha a jövőben él, mert álomvilága itt a tökéletességig kibontakozhat. Ha a jövő felé fordul, légvárakat épít. A múlt felé nézve kellemes emlékeket hív gondolataiba, ezeket feldíszíti, idealizálja, és összehasonlítja a borús és unalmas jelennel.

A melankolikus temperamentum erősségei

A melankolikus természete gazdag és érzékeny.

Nemcsak finoman, hanem mélyen is érez. Ezzel magyarázható, hogy a melankolikusok között sok a nagy művész. Mindenben mély és alapos. Ebben a tulajdonságában a szangvinikus egyenes ellentéte. A felületességgel és állhatatlansággal szemben az élet minden területén ellenszenvet mutat. Amihez csak hozzáfog, azt alaposan teszi.

Mindenesetre sok dolog iránt nem érdeklődik, ezeket teljesen figyelmen kívül hagyja. Azt az ötletet vagy feladatot viszont, amit megragad, lelkiismeretesen és alaposan teljesíti. Nem meglepő tehát, hogy a melankolikusok között oly sok nagy gondolkodó és filozófus található.

A melankolikust gazdag érzelmi élete és elmélyült gondolkodása különösen képessé teszi az írói vagy tudósi alkotó és intellektuális munkára. Intuíció és értelem szerencsés kapcsolatával nagy gondolatok megragadására képes.

Ismeri saját határait.

Ebben a vonatkozásban is kifejezetten a szangvinikus temperamentum ellentéte, aki minden iránt érdeklődik, belefog számos tervbe, és ezeket aztán félbehagyja. A melankolikus nem kísérletezik mindenfélével, de ha valamibe belekezd, azt véghez is viszi.

Röviden: dicséretre méltó ellenőrzést és önfegyelmet gyakorol maga felett. Megfontolt természete távol tartja attól, hogy életét találomra, kedve és szeszélye szerint alakítsa.

Hűséges.

Nem köt sok barátságot, de a meglévőkhöz ragaszkodik. Ezen a téren megint sokban különbözik a szangvinikustól, aki nyíltszívű kedvességével mindenütt barátokra talál. A melankolikus lénye gyakran inkább taszító. Pesszimizmusával, érzékenységével és önhittségével sokakat elkerget magától. De hűséges marad azokhoz az emberekhez, akik őt szeretik, s akik iránt vonzalmat érez.

Amíg a szangvinikust minden új benyomás eltéríti, úgyhogy régi barátait könnyen elfelejti, a melankolikus lelke mélyén ápolja barátságait. Az elválások a barátságokat még fontosabbá teszik számára.

Barátságaiban van valami megható. Tény, hogy ezekkel meglehetősen gyámoltalanul bánik. Töprengő természete megnehezíti számára érzelmeinek kimutatását. Ezért ezt gyakran el is mulasztja, vagy teljesen szokatlan formában teszi. Emellett van valami megkapó, megható gyöngédség az ő gyámoltalanságában, mert mindig többet érez, mint amennyit mondani vagy kifejezni képes!

Megbízható.

Ígéreteit és kötelezettségeit nem felejti el könnyen. Természetesen nem is tesz olyan könnyen ígéretet, mint a szangvinikus. Ellenkezőleg, ebben nagyon is tartózkodó. A túlzó, meggondolatlan beszéd visszataszítóan hat rá. Ha azonban egyszer valamit megígér, akkor annak megtartása becsületbeli ügy számára. Egy meg nem tartott ígéret sokáig, talán életének egész hátralévő részében nyomasztaná. Ezzel szemben a szangvinikus mentegetőzésekkel hamar elintézi meg nem tartott szavát.

A melankolikus minden körülmények között megbízható. A gondatlanság és a felületesség teljesen ellentétes a természetével. A munkában akár vezető, akár beosztott alapos; pénzügyekben, illetve családi vagy hivatásbeli ügyeinek intézésében egyaránt megfontolt. Szokásaiban, öltözködésében, vagyis mindenben gondos és rendes.

A melankolikus és a szangvinikus közötti különbséget abból is megállapíthatjuk, ha például megfigyeljük: hogyan csomagolják bőröndjüket utazás előtt.

A melankolikus temperamentum gyengéi

A melankolikus áldatlan módon befelé forduló természetű.

Az biztos, hogy önzőbb, mint a többi temperamentum, és hajlamos az olyan mértékű önvizsgálatra, önnézegetésre, amely már megbénítja akaratát és energiáit. Állandóan boncolgatja magát és lelkületét, rétegenként lebontva, mint ahogyan a hagymát hámozzuk. Végül nem marad az életében semmi egyszerűség és mesterkéletlenség, csak az örökös önanalízis.

Ez az önvizsgálat nemcsak szerencsétlenné teszi, hanem káros is. Melankolikusoknál gyakran alakul ki lelkileg beteges magatartás. Túl sokat foglalkoznak nemcsak lelkük, hanem testük állapotával is. Minden, ami őket érinti, kimagasló fontosságú számukra. Egyetlen más típus sem lesz olyan könnyen hipochonder, mint a melankolikus.

Nagyon érzékeny.

Mivel született hajlama van arra, hogy mindent magára vonatkoztasson, a melankolikus könnyen megbántódik, megsértődik, és ezért felettébb bizalmatlan. Mért mondta ezt? Miért tette? Mit értett ezen? A szangvinikusnak ilyen kérdések nem sok gondot okoznak, de a melankolikus naponta kínozza magát velük. Mivel mindig lebecsülve érzi magát, ezért mások szavait és tetteit úgy értelmezi, mintha őrá értették volna. Minél gyanakvóbbá válik, annál gyakrabban talál valami sértőt. Környezete legtöbbször nem is rá gondolt, amikor a megjegyzés elhangzott, vagy az az esemény megtörtént, ami őt megbántotta. Ez a bizalmatlanság nemcsak szerencsétlenné teszi, hanem veszélyes is, mert elmebetegséggé fajulhat. Néha az egyik legkomolyabb elmezavarhoz, az üldözési mániához vezethet.

Nem ismer kompromisszumokat.

Biztos, hogy senki sem felejt el olyan nehezen egy sértést vagy bántást, mint a melankolikus. Ez abból ered, hagy a dolgok benne mélyre hatolnak. Az nyugtalanítja a legjobban, ami személyesen érinti. Mindezeken túl ébren-álmodozásában és tépelődésében hajlamos olyan dolgok beképzelésére, amelyek nem is léteznek. Képes arra, hogy úgy belelovalja magát egy súlyos sértés-be, hogy az végül valóban szörnyűségessé dagad. Ha már találkoztunk melankolikus emberrel ebben a helyzetben, átélhettük, hogyan nőtt számára óriássá egy olyan csekélység, amelyen mások mosolyogtak volna. Megmozgatná az eget és a földet, hogy elégtételt kapjon azért a méltatlan eljárásért, amelyben része volt. Mindennek következtében nehezen bocsát meg, még akkor is, ha az érintett személy bocsánatot kér. Valószínű, hogy a sértő személlyel szemben továbbra is neheztelést táplál magában. Ezt a keserű gyökeret alig tudja kiirtani.

Nehéz elviselni.

Mindenekelőtt általában tartózkodó és hallgatag. Megjelenése és beszéde nyomasztóan hat. Ritkán elégedett, inkább mindenben és mindenkiben csalódott. Elvárásainak senki sem felel meg. Mint tudjuk, ezen felül gyanakvó, sértettnek és mellőzöttnek érzi magát, ebből nehézségek származnak, és ő rosszkedvű lesz. Bosszús, haragos, barátságtalan és gyakran sötét és mogorva.

Nem indulatos, nem heves, de neheztelését sokáig hordozza. Mégse gondoljuk, hogy a melankolikus nem lehet dühös, nagyon is lehet. Visszatartóztatott mérge végül is hirtelen, kontrollálhatatlan hevességgel tör ki.

Pesszimista.

Mivel mindig a saját ideális mértékével mér, természetesen minden rosszat és terhelőt észrevesz. Ezzel szemben a derűset, a felvidítót nyilvánvalóan nem látja. Ha az embernek naponta van dolga egy melankolikussal, azt mondhatná: Valóban mindig talál valamit, ami elkedvetleníti! Életének mintha egyetlen elégtétele lenne, hogy ahol mások örömet találnak, ott ő rámutasson a komor dolgokra.

Büszke.

Mivel éles szeme van mások hibáinak felfedezésére, lenézi az embereket. Saját hibáit természetesen csak nehezen ismeri fel; ez a vonása mindannyiunkkal közös. Mégis, neki különösen nehéz. Befelé irányuló passzív természete csak nehezen tud behatolni a körülötte levő életbe, így megelégszik annak kritikájával. A melankolikusnak ez a gőgje könnyen hiúságba fordul. Reggeltől estig saját érdemei foglalkoztatják, álmodozásaiban ezek egyre nagyobbak lesznek, ugyanakkor a kapcsolat a valóságos élettel egyre fogy.

A szangvinikus is lehet hiú, méghozzá nagyon is - ám hiúsága ártatlan és eredeti, túlzásai gyakran nevetségessé válnak. Gyerekes természete önmagában is enyhíti a hiúságot. A melankolikus azonban - mindig magabiztosan, óvatosan és visszavonulásra felkészülve - megkísérli védeni önmagát, még a saját hiúságát is, tervszerűen és céltudatosan.

Passzív természetű.

Töprengései és ábrándozásai távul tartják a valódi élettől. Többnyire álomvilágban él. A realitásokat nem sokra tartja, ezért hiányzik belőle az aktivitásra való igény. Sok időt tölt a saját maga által elképzelt világban. Ebben is egyenes ellentéte a szangvinikusnak. Amíg az a jelenben él, a melankolikussal ez ritkán esik meg. Esetleg megkísérli utólag, gondolatban hatalmába keríteni a jelent. Vagy szeretné előre megragadni azáltal, hogy lefesti magának, mi fog történni. Ekkor előírja magának, hogy a megfelelő pillanatban mit is kell majd cselekedni. Ez az észjárás abból az öntudatlan érzésből fakad, hogy ő kevéssé alkalmas a gyakorlati életre. A melankolikus egész magatartásában passzív. Ritkán lesz úrrá egy összejövetel atmoszféráján, mint ahogyan ez a szangvinikusnak a maga spontán módján sikerül. A melankolikusból mind társaságban, mint az üzleti életben hiányzik a kezdeményezőkészség. Ő inkább társ, mint vezető.

Általában nem praktikus.

Mivel többnyire a múltban vagy a jövőben él, nem veszi észre, mit is követel tőle a jelen. A praktikus gondolkodás abból áll, hogy valaki különböző körülmények és feltételek között is meglátja és felismeri azt a helyes utat, amelyre az adott pillanatban szükség van.

Határozatlan.

Az intellektus és az érzések uralkodnak nála, de nem az akarat. Alapos és mély gondolkozása akadályozza a gyors elhatározásban. Amíg a szangvinikus és a kolerikus előtt azonnal világos, hogy mi a tennivaló, addig a melankolikus minden oldaláról, hosszasan megvizsgálja az ügyet, átgondolja az összes lehetséges következményeket, s minél több következményt fedez fel, annál nehezebbé válik számára a döntés. Így aztán gyakran elkésik azzal, amire végül elhatározta magát. Az ilyen melléfogásokat követő rossz érzés esetről esetre határozatlanabbá teszi, s egyre jobban idegenkedni fog a gyors cselekvéstől.

Ha lehetséges, gyakran egyáltalán bele sem kezd semmibe, csak akkor cselekszik, ha elkerülhetetlen, s akkor is rendszerint nagy bizonytalansággal és csekély odaadással.

A melankolikusnak ez a bizonytalansága sikertelenné teszi a másik nemhez való viszonyát. Gazdag érzelmi élete miatt nagyon vonzónak érzi őket, mégis, a tökéletesség iránt támasztott túlzott igényei miatt nem könnyű olyan valakit találnia, aki elképzeléseinek megfelel. Ha a valós világban nem találja meg az ideálját, létrehoz magának egyet gondolatban. Talán egy ismerős nőt idealizál. Természetes azonban, hogy mint minden más férfit, őt is vonzzák a valóságos nők. Ha közeledni kezd egyhez, elveszti a bátorságát, mer attól fél, hogy eltűnik a varázs: a valódi nő nem az ő álmainak asszonya. Visszavonul tehát, mert nem akarja vállalni a házassági ajánlat kockázatát. Ő nem az a típus, aki engem boldoggá tehet - így fejezi ki ezt az egoizmusa.

Sok férfi marad nőtlen, csak mert melankolikus. Ők úgy vélik, hogy azért melankolikusok, mert agglegények maradtak. Általában azonban fordított az eset.

A melankolikus gyakran úgy érzi, hogy elhivatott egy különösen nehéz, ideális életfeladat ellátására.

Ezt a gondolatot az ébren-álmodás juttatja eszébe. A mindennapi élet túlságosan jelentéktelen, messze elmarad eszményei mögött. Álmaiban olyan hivatást, olyan művet fest maga elé, amely az ő mértékének megfelel. Eközben életfenntartásra vagy nyereségre nem gondol. Ellenkezőleg: munkája követeljen tőle szolgálatot, áldozatot és önmegtagadást.

Most már biztos, hogy megtalálta az igazit. Komolyan, ünnepélyesen és némi lendülettel lát hozzá a munkához. És máris eléri a legnagyobb csalódás: felfedezi, hogy ez a hivatása sem tökéletes. Itt sem kerüli el őt az élet prózája. A mindennapi áldozatban, a mindennapi szolgálatban, a mindennapi harcban nincs csillogás és varázslat: elviselhetetlenné válik. Rendszerint nem tart sokáig, míg bizonyossá lesz, hogy elhivatásában tévedett.

A melankolikus lelki élete

A melankolikus ember könnyen befolyásolható. Ha gyermek- vagy ifjúkorában érintkezésbe kerül komoly keresztyénekkel, az mély benyomást hagy benne, amelyet alig lehet többé kioltani.

Az emlékek nagy hatással vannak rá. Ha keresztyén környezetben él, akkor megmarad a vallás vonzásában. Az Istennel való kapcsolat, amelyet megtalált, megakadályozza őt abban, hogy a bűnben vagy a világias életvitelben a legkisebb örömét is lelje.

Azonban mindenki más, aki ragaszkodik a maga ébredési élményéhez, további előmenetelt is mutatna. Nem így a melankolikus. Senki sincs annyira kiszolgáltatva az elméleti kétségeknek, mint ő, mert természetéből folyó igénye, hogy mindennek leásson az alapjáig. Előmenetelében akadályozza kritikai szenvedélye is, hiszen a keresztyének hibáit mindenki másnál élesebben látja.

Végül akadályozza a saját határozatlansága. Kiszámítja a megtérés gyakorlati hasznát, leméri az összes nehézséget, és minél többet gondolkozik, annál lehetetlenebbnek tűnik a végleges lépés. Ha azonban végül mégis megteszi, akkor ez teljes komolysággal történik. Itt is fontos szerepet játszanak mélyen gyökerező hajlamai. Istennel folytatott életének lényeges tényezője az önvizsgálat. A befelé nézés azonban vallásos töprengésekhez vezethet. Hajlamos arra, hogy a Szentírás bonyolult részeibe elmerüljön, ezáltal figyelme elterelődik a bűnről, kegyelemről szóló egyszerű bibliai kijelentésekről. Ez gyengíti lelki életét.

Saját lelkiállapota, bűnei, kemény és dacos szíve, a kegyelem szellemével szemben tanúsított ellenállása nyugtalanítják őt. Mindenki másnál könnyebben zavarja meg a félelem, hogy elkövette a megbocsáthatatlan bűnt.

Mint keresztyén valahogy komor természetű. Az életnek elsősorban a szomorú oldalát látja; keresztyénségén is meglátszik ez a veleszületett komorság. Isten gondviselésében csak nehezen ismeri fel azt, ami derűs és kegyelmes. Megszokásszerűen panaszkodik és jajgat. Hálát és örömet ritkán érez, és hamar elfelejti az Úr irgalmasságát.

Nehezére esik az is, hogy különbséget tegyen természet (törvény) és kegyelem között. Sokszor saját melankóliáját helytelenül keresztyéni komolyságának tekinti, és veleszületett pesszimizmusát a mennyei haza utáni vágynak fogja fel!

Amíg a szangvinikus kísértései az érzelmi területen támadnak, a melankolikus esetében ezek rendszerint gondolati jellegűek. Ő ahhoz az elvetett maghoz hasonló, amely tövisek közé esett (Mt 13,22). Bár a talaj itt mély és termékeny volt, de tele dudvával, amely a jó magot elfojtotta. Jellemző, hogy Jézus a "világi gondokat" nevezi a leggonoszabb dudvának. A szangvinikus bűnei általában nyíltan a napfényen vannak, a melankolikuséi a mélyben elrejtve. Főleg az értelmével és szellemével vétkezik, azaz kívánságaival, elképzeléseivel és gondolataival. Általában a titkos bűnök, a tisztátalanság, a beteges becsvágy, a bosszúvágy kiszolgáltatottja.

A melankolikus feladata

A melankolikus legnagyobb gyengesége az önmagában való elmerülés. Ezzel kell felvenni a legdöntőbb harcot. Összes bűne közül ezt a legnehezebb legyőzni. Úgy követi őt, mint árnyék a fényt. Ha fölfedezi, hogy az önmegfigyelés ellen folytatott harc újra önszemlélethez vezet, visszahozhatatlanul elveszettnek érzi magát, és felismeri, hogy ez a küzdelem teljességgel felülmúlja erejét.

Ekkor, és csakis ekkor ismeri fel végre, mi szolgálja megmenekülését. Csak ekkor törik annyira össze, hogy teljesen tehetetlenül Megváltója lábaihoz veti magát. Ekkor átéli azt a csodát, amit Jézus mindig megtesz, ha önmagukkal szemben tehetetlen bűnösök hozzá fordulnak.

Pál ezt így fejezi ki: "Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Fil 4,7) Krisztust a szív és az értelem középpontjává tenni - ez az egyetlen módja, hogy énmániánktól foglyul ejtett lelkünk megszabaduljon a bűntől. Beteljesülésünket csak őbenne találhatjuk meg.

Saját gondolataink harca saját gondolataink ellen hasonlít a mocsárban való elmerülés elleni harchoz. Minél jobban küszködünk, annál mélyebbre süllyedünk. Minél jobban küzd a melankolikus saját görcsös önvizsgálása ellen, annál inkább kezdenek saját maga körül forogni a gondolatai. Egyetlen menekülése, ha Megváltójához fordul, és azért imádkozik, hogy szabadítsa meg ettől a beteges gondolkodástól. A melankolikus csak akkor tudja önmagát elfelejteni, ha lelkét és szellemét Krisztus tölti be.

A megmenekülésnek ez csodája nem egy szempillantás alatt megy végbe. A harcot naponta folytatni kell. Amint a melankolikus ismét túl nagyra értékeli magát, Krisztushoz kell fordulnia, hogy tőle megújulást nyerjen.

Azután igyekeznie kell arra, hogy másoknak önzetlenül szolgáljon. Ez segítség lesz abban, hogy elterelje magától a kísértéseket. Minél jobban belemerül mások szeretetteljes szolgálatába, annál könnyebben elfelejti önmagát.

Harcolnia kell továbbá a haszontalan töprengés ellen. A tépelődés örömet szerez neki, s ezért gyakran visszaesik ebbe a régi szokásába. Meg kell tanulnia, hogy ezt bűnnek ismerje fel. Meg kell látnia, hogy a töprengés arra csábítja, hogy a valóságos életet annak minden problémájával és felelősségével együtt elálmodozza.

Fegyelemmel és gyakorlással ránevelheti magát, hogy mindennapi kis és nagy kötelességeit hűen betöltse. Nem szabad hagynia, hogy a prózai eseményektől befelhőzött mindennapok megfélemlítsék. A melankolikus, így lépésről lépésre megtalálhatja az utat, amely visszavezet az álomvilágból a valódi életbe. Megtanulja, hogy az emlékek és a jövő légvárai helyett a jelenben éljen.

Végül fel kell vennie a harcot erős kritikusi szenvedélyével, valamint az ezzel együtt járó túlzott öntudattal. Itt is csak gyakorlással győzheti le temperamentumát. Ha a melankolikus éles, kritikus tekintetét saját hibái felé fordítja, akkor könnyebben el fogja viselni mások gyengéit, vagy az Írás szavaival: "sok vétket (fog) elfedezni".

Így megtisztulva és önmagát legyőzve minden melankolikus értékes tagja lesz a hívő közösségnek. Természetesen sohasem válik olyan megragadón szívélyessé, mint egy szangvinikus. Ezzel szemben alapos ember, érzései és gondolatai mélyek és valódiak. Hallgatag a társalgásban, soha nem veszi át a vezető szerepet, ha azonban mond valamit, akkor azt nemcsak jól átgondolja, hanem eredetiséggel és gondolati mélységgel fejezi ki, s így megfontolásra késztet.

Ha igehirdető, hiányzik belőle az a megragadó közvetlenség, amely a szangvinikus természetét jellemzi. Gondolatainak mélysége és gazdagsága, beszédének világos fogalmazása mégis lebilincsel. Mi több, prédikációjának meleg izzása van. Hallgatóiba bizalmat önt az az önuralom, amelyet érzései és értelme felett gyakorol. A szangvinikus prédikációját ez kevésbé jellemzi, jóllehet csillogó humora, találó hasonlatai igen vonzóak. A melankolikusnak talán nem lesz oly sok hallgatója, de képes arra, hogy azokat meg is tartsa.

A melankolikus keresztyén nem tartozik sem az aktív, sem a vállalkozó elemek közé a gyülekezetben. Ő inkább a kitartó, megbízható vonalat képviseli. Körülötte a barátok hűséges csoportja alakul ki.

Valódi "Mária"-típus: befelé forduló, törekvő és elmélkedő. Senki sem éli az "Istenben elrejtett életet" gazdagabban, mint ő; nincs, aki jobban értse azt. A lélekelemzésre különös képessége van.

Példaként János apostolra hivatkozunk. A tanítványok között ő a melankolikus; leveleiből ez könnyen felismerhető. Az összes tanítvány közül ő volt Jézus igazságai felé a legnyitottabb - és az Úr "szerette őt". Más evangélistákkal összehasonlítva, ő kevesebb eseményről számol be Jézus életéből. Nem az egyes részletek, hanem a központi, alapvető igazságok foglalkoztatják: Krisztus az élet, a világ világossága, Krisztus az igazság, Isten szeretetének megtestesülése, stb. Ezek a gondolatok mélyen érintik, és írásaiban újból és újból, különböző módon kifejezésre juttatja őket.

Jánosban különösen erős vágyakozás élt. Ezért részesült ő a jövő titkainak kinyilatkoztatásában: a "jelenések"-ben.

A melankolikus János volt az a tanítvány, akit a Úr szeretett. Szeretném kiemelni ezt a tényt minden melankolikus vigasztalására. Senki sem szenved annyira, mint ők. Már megállapítottuk, hogy szenvedő temperamentumuk van. Minden külső körülménytől függetlenül természetükben rejlik, hogy szenvedjenek. A melankolikus természete különösen finom és érzékeny. A szangvinikus a sértést szinte egy pillanat alatt elfelejti; a kolerikus olyan higgadt és vastagbőrű, hogy nem is veszi észre; a flegmatikus közömbösen és fölényes mosollyal megy el mellette. Csak a melankolikuson esik gyakran mély seb.

Ezen kívül ott vannak még a gondjai, amelyeket saját magának szerez azzal, hogy folytonosan vizsgálgatja és boncolgatja cselekedeteit, szavait, gondolatait, érzéseit és kívánságait.  A keresztyén melankolikusnak ezek a bajai megtöbbszöröződnek, mert vette a Szentlélek világosságát, és ezért felismeri saját hibáit.

Csak egy melankolikus képes felfogni azokat a szenvedéseket, amelyeknek egy melankolikus ki van téve.

De ne feledjék, kedves barátaim: az a tanítvány, akit az Úr szeretett, melankolikus típus volt!

3. A KOLERIKUS ALKAT JELLEMZŐI

A kolerikus szó abból a görög szóból származik, ami sárga epét jelent. Az ókorban az emberi test forró folyadékát látták benne. Következésképpen kolerikusnak a forró, gyors, aktív temperamentumot szokták nevezni.

A kolerikus természetében az akarat az uralkodó elem. Minden benyomásra az akarat reagál először. Ha a kolerikus tapasztal valamit, az azonnal valamilyen elhatározást vált ki benne, és az elhatározást általában cselekvés követi.

Ha a szangvinikus a derűs, a melankolikus a szenvedő, akkor a kolerikus a tevékeny vagy praktikus temperamentum.

Számára a szangvinikus szeretetteljes, meleg érzése egyszerűen szentimentális, a melankolikus gondos mérlegelése pedig csak hiábavaló kotlás. A kolerikus számára az élet több, mint különféle hangulatok érzékelése vagy az élet titkai feletti töprengés. Számára az élet munka és tevékenység.

A kolerikus temperamentum erősségei

A kolerikus akaratereje szilárd.

Nincs még egy típus, amely természeténél fogva oly erősen alkalmas volna jó és szilárd jellem kialakítására.

A melankolikus és a szangvinikus típusnak egyaránt veszélyes gyengéje a passzivitásra való hajlam, amely cselekvésüket oly könnyen kiszolgáltatja a környezet befolyásának. Ez a hajlam a kolerikus természettől teljesen idegen. A kolerikus a cselekvésre van teremtve, ez legmélyebb tudatalattijából származik.

A kezdeményező erőt az adja, hogy mindig törekszik saját maga dönteni, ez a tudatos akarat biztos jele. Mindenekelőtt azokat a döntéseket akarja maga meghozni, amelyek őrá vonatkoznak. Ezen kívül azonban, amilyen gyakran csak lehetséges, szívesen dönt mások helyett is.

Láttuk, hogy a szangvinikus a maga módján aktív. Ez azonban csak kis mértékben függ akaratától, ő egyszerűen állandó mozgásban van. Tevékenysége tervszerűtlen, főleg ösztönös.

A kolerikus aktivitását ellenben az akarat irányítja: ez céltudatos aktivitás. Tudatos, jól átgondolt tervből ered, még akkor is, ha ebből néha hiányzik a nyugodt előre megfontolás.

Míg a melankolikus minden érvet és ellenérvet megfontol, leszűr és mérlegel, és így is csak nehezen jut el a döntéshez, addig a kolerikus azonnal látja, mit kell cselekedni. Gyors felfogóképessége inkább intuíciónak, mint megfontolásnak az eredménye. Mintha egész lénye érezné, mit kell abban a pillanatban tenni. Más szavakkal: ő cselekvésre van beállítva, egy pillanat alatt felfogja a helyzetet.

Ebben segítségére van még egy szerencsés adottsága: nagyfokú cselekvőképessége is. A melankolikus csak vonakodva kezd valamibe, könnyen összezavarható, bizonytalanná válik, és elveszti a kivitelezéshez szükséges erőt. Ezzel szemben a kolerikus egy pillanat alatt szilárd elhatározásra jut, és cselekszik, bizakodó és erős. Életéből kimarad a harc és a kétségeskedés, ez védi őt az energiavesztéstől, ami a melankolikust gyengíti. A szangvinikus is döntőképes. Állandóan határozatokat hoz, és minden újabb határozat jobbnak tűnik számára, mint a megelőző. Minden irányban ígéreteket tesz, de hiányzik belőle a cselekvőképesség. Így egész élete telve van komolyan gondolt, de befejezetlen tervekkel, be nem tartott ígéretekkel. A kolerikus azonban mindkettőre képes: határozatot is tud hozni és cselekedni is.

Gyakorlatias.

Cselekedeteinek célja van. Ez érvényes a melankolikusra is, sőt még fokozottabb mértékben. A kolerikus praktikus értelme azonban abban mutatkozik meg, hogy azonnal meglátja a cél eléréséhez szükséges megfelelő eszközöket. Ez a melankolikusnak rendszerint nem sikerül.

A melankolikus időt és energiát pazarol a különböző módszerek mérlegelésére, amelyek őt a célhoz vezethetik. A kolerikus ezzel szemben felismeri, hogy éppen itt és most minek kell megtörténnie. Gyakorlati, mert életét nem valami elképzelt világban éli, hanem tettre készen a realitások világában jár. Opportunista, mert a jelenben él, és ezt saját céljaira használja fel.

Éles elméjű.

Képzelőereje nem oly mozgékony és gazdag, mint a szangvinikusé, és nem is olyan mély, mint a melankolikusé. Elképzeléseit azonban ellenőrzése alatt tartja, és jól használja.

Energikus akarata éles, gyors gondolkodásra készteti, ám a mély gondolkodás nem tartozik a kolerikus természethez. Ö nem elméleti, hanem gyakorlati ember. Nem gondolkozik tovább, mint amennyire ez munkáját elősegíti. Gondolkodása mégis világos, mert tevékenységének mindig élesen körülhatárolt célja van, amit el is akar érni. Ez a céltudatosság élesíti értelmét. Mivel jó a megfigyelőképessége, helyesen ítéli meg az embereket és a helyzeteket. Ez a képessége is teljesen praktikus célt szolgál. Ha valaki iránt érdeklődik és megfigyeli, ezt nemcsak az emberi kapcsolat érdekében teszi; az így nyert ismereteket sokkal inkább saját előnyére használja fel.

Szorongatott helyzetben éber és bátor.

Mindig szilárd álláspontra helyezkedik, és nem engedi, hogy mások döntsenek helyette. Bármilyen váratlan eseménnyel kerüljön szembe, egy pillanat alatt éber, és arra állítódik be, hogy megtalálja a módját, hogyan lehet ura a helyzetnek. Ha a szorongatott helyzetből csak egyetlen kiút is van, ő azonnal meglátja azt.

A veszélyek nem ijesztik meg, inkább vonzóan hatnak rá. A kalandorok szinte kivétel nélkül kolerikusok. Számukra a biztos, egyenletes köznapi élet gyakran elviselhetetlen, mert hiányoznak belőle az izgalmak. Képesek elhagyni a barátságos otthont, a szilárd jövedelmet, a biztos életet az ismeretlen, a bizonytalan, a kétes kedvéért.

A kolerikus nem ijed meg a kellemetlenségektől.

Ebben találjuk legjobb vonásainak egyikét: a szokatlan állóképességet. Amíg a szangvinikus és a melankolikus gyakran lemond terveiről, ha megerőltető követelmények vagy nehézségek, akadályok merülnek fel, a kolerikus ilyesmitől soha nem veszíti el a bátorságát. Ellenkezőleg, úgy tűnik, az akadályok csak erősítik, fokozzák éles gondolkodását és vállalkozókedvét. Bizonyos, hogy ilyen körülmények között van valami hajthatatlan magatartásában, de panaszt nem hallani tőle.

Mindent összegezve: a kolerikusból valami felvillanyozó és felfrissítő árad: igazi bajtárs.

A kolerikus temperamentum gyengéi

A kolerikus kemény ember.

Érzelmi élete gyengén fejlett. Kevéssé tudja magát mások helyzetébe képzelni. Az érzelemgazdagság, mindenekelőtt a testileg és lelkileg szenvedőkkel való együttérzés hiányzik belőle. Ez a hiánya ridegnek tünteti fel. Meg kell azonban említenünk a védelmére, hogy saját magával ugyanolyan kemény, mint másokkal.

Egész természete nyers; mondhatni vastagbőrű. Az élet gyengéd és érzelmes oldalát egyszerűen nem érti. Ezért az érzékeny és szelíd embereket is keményen kezeli. Érzelmességre nincs szüksége, ezt szentimentális értelmetlenségnek tartja.

Viharos és heves.

A kolerikust már az ókorban is hirtelen haragúnak írták le. Ahogyan a szangvinikus, ő is képes a dühöngésre, mégpedig hevesebben, mint amaz. Szenvedélyében olyasmit is tehet, amiből később nehézségei származhatnak.

Ellentétben a szangvinikussal, ő csak nehezen tud bocsánatot kérni. Gyakran önfejű és hajthatatlan.

Túlságosan öntudatos.

A kolerikus azért válik annyira öntudatossá, mert céljait szinte mindig eléri. Ilyenkor úgy véli, tervei azért valósultak meg, mert jobbak, mint másokéi.

Rendszerint azonban nem annyira terveinek köszönhető a siker, mint inkább támadókedvének, makacsságának és gátlástalanságának, amivel végrehajtja azokat. Ő maga azonban úgy véli, hogy másoknál jobban ismerte fel a helyzetet. Annak is tudatában van, hogy rendelkezik a megvalósításhoz szükséges energiával. Ez a biztonság nagyon megerősíti önbizalmát.

Gőgös és uralomvágyó.

Ha azt látja, hogy mások kénytelenek feladni céljaikat, talán egy hiba miatt, talán mert akadályok és nehézségek támadtak, akkor hamar abba a kísértésbe esik, hogy lenézze őket. Ez a megvetés hatalmaskodóvá teheti. Állandó tettvágya ösztönösen arra készteti, hogy másokat arra szorítson, hogy az ő kívánságai szerint cselekedjenek. Mivel csak ritkán fordít időt és türelmet a többiek meggyőzésére, elvárja tőlük, hogy terveit azonnal fogadják el. Azért érzi magát erre feljogosítva, mert titokban nem bízik képességeikben.

Véleménye szerint csak hasznos lehet nekik, ha kényszeríti őket értelmes javaslat követésére. Más embereket csak eszköznek tekint, elsősorban saját maga és tervei céljaira. Csak addig érdeklődik irántuk, míg hasznosak számára. Ezt követően semmibe veszi őket.

Általában ügyes.

Ez a vonása összefügg cselekvési szenvedélyével. Számára a helyes magatartásnál fontosabb, hogy valamit elvégezzen, terveit valóra váltsa. Ezért céljai elérése érdekében gyakran nem nagyon válogat az eszközökben. E szólásmondással: A cél szentesíti az eszközt, teljes mértékben egyetért.

Bosszúvágyó.

A melankolikushoz hasonlóan a kolerikus sem felejti el könnyen a sértést vagy az igazságtalanságot. Amíg azonban a melankolikus rágódik rajta, a kolerikus cselekvésre, vagyis bosszúra érez ösztönzést. Mint mindenhez, a bosszúhoz is terve van. Minthogy kitartó, előbb vagy utóbb sikerül is a bosszúja.

Mint bűnöző veszélyes.

Ha a kolerikus helytelen útra tér, rendszerint nagyot bukik. A szangvinikusban még bűneiben is van valami megható és megbocsátható. A melankolikus elsősorban a titkos bűnök felé hajlik. Még nyilvános bűnözés esetén is megtart valamit tartózkodó természetéből. Ha azonban a kolerikus bűnbe és bűnözésbe keveredik, hideg, harcias bűnözővé válik. Céltudatos és vakmerő, a társadalom számára rendkívül veszélyes, mert semmi sem tartja vissza attól, hogy célját elérje.

Mindenestől prózai lélek.

A szangvinikusnak és a melankolikusnak van költői vénája; mindkettő a maga módján érzékeny az élet gazdag változatosságára. A kolerikus azonban kevéssé figyel az élet finom részleteire. Számára csak a hasznosnak van értéke. Emelkedett hangulat, öröm a mindennapok egyhangúságában, mások szíves jóindulata - mindezek nem jelentenek számára semmit. Még kevésbé képes arra, hogy ő maga ilyen érzéseket ébresszen.

A kolerikus tagadhatatlanul hasznos tagja a családnak és a társadalomnak, azonban fárasztó, és nehezen lehet neki eleget tenni. Száraz, hűvös, részrehajló és szűklátókörű. Saját tervein és gondolatain kívül nem érdekli senki és semmi.

A kolerikus lelki élete

A kolerikus azok közé az emberek közé tartozik, akiknek érdeklődését csak nehezen lehet felkelteni a vallás iránt. Azok tömegében, akiknek az életéből a vallás kimarad, bizonyára a kolerikusok képezik a legnagyobb csoportot. A kolerikus a vallást hamar félreteszi mint merő érzelgősséget. "Nőknek és gyerekeknek való" - mondja az ő nyers és meggondolatlan stílusában. Az igehirdetés ritkán éri el, mert nehezen lehet rávenni, hogy elmenjen az ige hallgatására. A templombajárást merő időpocsékolásnak tekinti. Untatja, hogy oly sokáig csendben kell ülnie, és egy teljes órát olyan dolgokról való elmélkedéssel kell tölteni, amelyeknek semmi közük a gyakorlati élethez. Nem is megy gyakrabban, mint azt a keresztyén szokás és illendőség megkívánja.

Isten különös kegyelme, hogy nem csak a prédikáció lehet a megváltás eszköze. Az az ige is az üdvöt szolgálja, amit a hívő gyülekezet szól. A szellemmel teljes közösség bizonyságtétele Krisztusról mindig képes volt bűnösöket bűnbánatra és megtérésre vezetni. És nem csak egyedül ez. Az Úr az "eleven igét" is a megmentés eszközeként használja - nevezetesen azt az igét, amely a hívők életében jut kifejezésre. "Az élet volt az emberek világossága" - hangzik János evangéliumában (1,4).

Jézus mondja: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5,16). Itt Jézus nemcsak arra az igére hivatkozik, amely a tanítványokban él, hanem arra is, amit ők életükben gyakorolnak, megélnek. Ez az az ige, amely a tanítványok körében látható és hallható módon is kifejezésre jut.

A kolerikust az evangélizációnak ezzel a módjával lehet megnyerni. Mivel ő realista, csak realitásokat ismer el. Ez az oka annak, hogy nincs, akit könnyebben meg lehet győzni a gyakorlati keresztyénségről, mint éppen őt. Mély benyomással vannak rá az élő hitű keresztyén életéből fakadó mindennapi jó tettek. Ha egy kolerikus keresztyénné lesz, akkor ez a lépése teljes és egész. Felemás intézkedések nála nincsenek. Ugyanolyan gyakorlatias módon tér meg, ahogyan minden mást is tesz. Döntését késedelem és halogatás nélkül tett követi. Ekkor teljesen szakít régi életével. Itt is segítségére van vele született természete, mely nem engedi, hogy bármiben is kontárkodjék.

A kényelemszeretet nem akadályozza. Mihelyt világossá válik előtte, mit is jelent a megtérés, azonnal szakít régi bűneivel és régi társaival. Természetes adottsága van erőteljes keresztyén személyiség kialakítására. A jellem felépítésének döntő tényezője az energikus akarat. Ha valakinek erős az akarata, tettei értékes célok felé irányulnak, és már nem a kedve és a hangulata vagy a külső hatások irányítják. Az akadályok és a nehézségek nem ijesztik meg a szívós, kitartó kolerikust.

Amint energikus és komoly természete megszabadul az önző céloktól, a becsvágytól vagy személye túlbecsülésétől, és dönt az Istenért és az emberiség javáért folytatott élet mellett, a kolerikusban csodálatos lehetőségek alakulnak ki a jó cél érdekében, és aktív keresztyén lesz belőle.

A melankolikus gyakran passzív keresztyén, akit kielégít a saját kegyessége. A kolerikus azonban a tevékeny keresztyén életre törekszik. Akárhol is van, neki dolgoznia kell. Keresztyénségéből hiányzik a szangvinikus szívélyessége és a melankolikus megfontolt nyugalma, de a valóságban gyökerezik. Ez az ismertetőjel nincs meg a többiekben. A kolerikusból hétköznapi keresztyén lesz, olyan, amilyenre égető szükségünk van. Vasárnapi keresztyénekből úgyis túlontúl sok van.

A kolerikus számára a keresztyénség élet és tett Szűkszavú, és az érzelmekre nem nagyon ad. Azt azonban tudja, hogyan kell megélni a keresztyénséget.

A szangvinikus is lehet aktív keresztyén, de nem gyakorlatias. Különösen a kitartás adománya hiányzik belőle. A kolerikus gyakorlatias és kitartó. Általában hamar válik munkatárssá. Józan értelmével igazságosan és előítélet nélkül ítéli meg az embereket és a körülményeket, tudja, mit kell tenni és hogyan.

A kolerikus nemcsak maga tevékeny, hanem másokat is tettre ösztönöz. Mint keresztyénnek különös adottsága van arra, hogy másokat munkára bírjon.

Ha uralmi vágya és erőszakossága már megfékeződött és kontroll alá került, különleges adottságai igazán hasznossá válnak. Tevékeny és megnyerő keresztyénséget valósíthat meg abban a körben, ahol él és dolgozik.

Az olyan vezetők, akik maguk nem nagyon szeretnek dolgozni, és még kevésbé hagynak másokat tevékenykedni, egy ilyen tehetségtől veszélyeztetve érzik pozíciójukat. Nem értik meg a kolerikus törekvését a keresztyén munkában való részvételre, hanem zaklatásnak tekintik. Különösen akkor, ha képességeit nem is akarják kihasználni. Mert ő sohasem elégszik meg azzal a kényelmes tétlenséggel, amelynek más keresztyének átengedik magukat. Ha nem engedik a saját körén belül tevékenykedni, másutt válik aktívvá.

Ebben a tekintetben a lelki vezetők sok hibát követnek el, nemcsak közömbösségből vagy hatalomvágyból, hanem a keresztyén ítélőképesség szomorú hiánya miatt is. Az ilyen vezetők nem értékelik a kolerikus tehetségét, és figyelmen kívül hagyják a gyülekezeti munkához való jogát.

Az apostolok között Pál a kolerikus. Őt vehetjük bibliai példaként.

Feltűnő, hogy mind megtérése előtt, mind pedig azt követően milyen biztosan és céltudatosan, milyen szilárdan és hűségesen követte meggyőződését. Merész és határozott álláspontot képviselt nemcsak a gyülekezeten belül fellépő rendbontókkal és tévelygőkkel szemben, hanem azokkal a zsidókkal szemben is, akik be akartak hatolni a gyülekezeti összejövetelekre. Még Péter apostollal is szembefordult, aki Antiókhiában megvetésre méltó képmutatásban bizonyult bűnösnek (Gal 2,11-14).

Ezenkívül észrevehetjük Pál sajátos "munkadühét" is: "...sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan" - állapítja meg egy alkalommal (1Kor 15,10).

Missziói útjai során megmutatkozik praktikus természete is: nemcsak abban, hogy szükségleteiről saját kezének munkájával gondoskodik, hanem abban is, ahogyan távoli országokban megtervezi térítői munkáját. Meglátszik ez az általa alapított gyülekezetek szervezésében is. Gyakran előfordult, hogy hirtelen magukra kellett hagyni őket. Ezek a gyülekezetek azonban ezt is túlélték, munkájukat folytatták, sőt tovább tudták terjeszteni Krisztus ügyét.

Végül feltűnik, hogy Pál is ki volt téve az önhittség és a túlzott önbizalom veszélyének. Erre a gyengéjére utalva írja: "Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam." (2Kor 12,7).

A kolerikus feladata

A kolerikust kemény anyagból gyúrták, ezért önfegyelme is legyen kemény, szigorú és kitartó. Nincs, akinek többet kellene küzdenie azért, hogy önmagát legyőzze.

Mindenekelőtt temperamentumának heves és kíméletlen vonásait kell legyűrnie. Komoly és tudatos erőfeszítésre van szüksége, hogy megfékezze indulatos, hirtelen haragját. Ennek a leghatásosabb eszköze, ha minden kitörés után bocsánatot kér. Ez a kolerikus számára nagyobb megalázkodás, mint például a szangvinikus számára. De éppen így tanulhatja meg a legbiztosabban, hogyan tartsa sakkban heves és tapintatlan természetét.

Ez az önnevelés egyszersmind a legjobb védelem is lesz a vele született gyűlölet és a bosszúvágy ellen.

Ugyanilyen nehéz lesz a harc túlzott önbizalma és uralomra vágyó magatartása ellen. A kolerikus ezeket a hibáit csak akkor tudja galléron ragadni, ha önként olyan feladatokat vállal magára, amelyek teljesítése közben naponta kénytelen mások vezetésére utalva dolgozni. Ekkor ismeri meg a saját "fafejűségét", és ekkor tanulja meg, hogy nem mindig neki van igaza. Ha szándéka őszinte, akkor először Isten és azután az embertársai előtt térdre fog kényszerülni.

Meg kell támadnia továbbá azt a hajlamát, hogy érdeklődését csak a külső, gyakorlati érdekekre összpontosítsa. Ez a kísértés még erősebb, mint az állandó tevékenységre ösztönző természetes hajlam. Az értékes keresztyén munka iránti elkötelezettség még serkenteni fogja ezt a hajlandóságát

A "Márta-lelkeknek" mindig ez a nagy próbája: nemes törekvésektől hajtva nemes, gyümölcsöző feladatokkal foglalkoznak. Ezáltal nagy a kísértés arra, hogy elhanyagolják belső életük ápolását. Könnyen találnak mentséget a Bibliával és az imádkozással töltött csendes órák elhanyagolására. Ha a kolerikus ezt a hajlamát nem támadja állandóan, kiszáradt keresztyén lesz belőle, akit eláraszt a munka, mert még nem jutott el odáig, hogy az erőt "odafentről" kérje el. Csupán a maga erejére és belátására támaszkodik.

Végül a kolerikusnak fel kell vennie a harcot az ellen a belső ösztönzése ellen, hogy meglévő csoportokat szétrobbantson és újakat alapítson.

Sajátos kísértései büszkeségből és önbizalomból, kritikai szenvedélyből és az aktivitás iránti ellenállhatatlan törekvésből fakadnak. A kolerikust hamar felbosszantja, amit mások tesznek, és megkísérli munkájuk megreformálását. Ha ez sikerül, akkor minden jó. Ha azonban nem, akkor erős kísértésbe esik, hogy kövesse az ördögi tanácsot: "Oszd meg, és uralkodj!" Ez rendszerint könnyen sikerül is. Mindig akad ugyanis néhány szangvinikus a csoportban, akik valami újért lelkesednek. Őszinték, és a szándékuk a legjobb. Nem akarnak elöljáróikkal szemben fellépni. A ravasz kolerikus azonban visszaél velük. Tudjuk, hogy a szangvinikusok kitűnő agitátorok, és így kiszolgálják a romboló munkát.

Mindezek a hajlamok kemény harcok elé állítják a kolerikust. Hatalmas erők szorongatják. A "karrier" mindig többet jelent neki, mint másnak, és az egyházi munka ragyogó alkalmat kínál a felemelkedéshez. Csak akkor talál kiutat ezekből a nehézségekből, ha megtanul megalázkodni Isten hatalmas keze alatt.

Igen, a kolerikus életében hatalmas erők vesznek részt a játszmában. Forradalmár szellemmel született, és könnyen fellázad Isten és emberek ellen. Azonban a legvadabb csikókból lesznek a legjobb lovak, ha sikerül megszelídíteni őket.

4. A FLEGMATIKUS ALKAT JELLEMZŐI

A flegmatikus szó a görög phlegma - testnedv - szóból ered. A phlegmát nedvesen hűvösnek tartották, és úgy vélték, hogy a lustaság előidézője. Következésképpen a flegmatikus megjelölést a lassú, hűvös temperamentumra alkalmazták.

Ha a szangvinikus az örvendező, a melankolikus a szenvedő, a kolerikus a tevékeny akkor a flegmatikus a nyugodt és a kiegyensúlyozott. A kívülről érkező benyomások sokkal harmonikusabb hatást gyakorolnak rá, mint a három másik típusra. A kolerikus emberben az akarat uralkodik, a szangvinikusban az érzések, a melankolikusban az érzések és az intellektus. A flegmatikust egyik vonás sem jellemzi különösebben.

Ő pillanatnyi helyzetét és magát az életet szerencsés kiegyensúlyozottsággal szemléli, ellentétben a többi típussal, amelyek állandó harcban állnak környezetükkel. A szangvinikus fel akar fogni minden kívülről érkezett benyomást. A melankolikus küszködik az őt körülvevő valósággal, s ezért inkább visszavonul a saját álomvilágába, ahol nincsenek ellenfelei. A kolerikus csapkod maga körül, mert állandóan arra törekszik, hogy a meglévőket megváltoztassa. A flegmatikus viszont szenvtelenül tekint az életre.

A többiek valahogyan mindig függenek a környezetüktől, csak a flegmatikus tanúsít fölényes magatartást. A minden irányból érkező benyomások egyenletesen hatnak rá, úgyhogy természete minden körülmények között megőrzi belső egyensúlyát. Ő a mindenkori hűvös és derűs szemlélő, akit nem vesznek igénybe szüntelenül a benyomások, mint a szangvinikust. A mindenkiben és mindenben jelentkező tökéletlenségek és hibák nem bosszantják, mint a melankolikust. Még kevésbé veszi a fáradságot, hogy, mint a kolerikus, megreformálja és megváltoztassa a dolgokat. Sztoikus nyugalmát külsőségek nem tudják megrázkódtatni. Nem érik meglepetések, soha nem érzi magát rajtakapott helyzetben, mint a szangvinikus. Őt nem rázza meg a lét diszharmóniája, mint a melankolikust, és nem ingerlik a problémák és a veszélyek, mint a kolerikust.

Még csak az ideáljai sem zavarják. Addig barkácsol rajtuk, míg kényelmesen kezelhetővé nem válnak. Ellenségeskedések nem sebzik meg felettébb. Az ember legyen elégedett a sorsával - mondja nyugodtan és józanul.

A flegmatikus temperamentum erősségei

A flegmatikus jóindulatú és összeférhető természetű.

Ebben segítségére van békeszeretete. A mindennapi életben is a nyugodt szemlélő szerepét játssza. Ha látja embertársai szűklátókörűségét és hibáit, természetesen megvan a maga véleménye , de ezek miatt csak ritkán bosszankodik. Nem háborog, és nem táplál haragot.

Természeténél fogva nem olyan jóakaratú, és környezetében még félig sem oly tevékeny és kezdeményező, mint a szangvinikus. Van azonban egy tulajdonsága, amely a mindennapi életben még értékesebb: békeszerető. Ez a vonása megegyezik a természetével. Lehetőség szerint kerüli az izgalmakat, a zajt, és nem képes felfogni, miért nyüzsögnek az emberek annyit tennivalóik körül. A társas érintkezésben nyugodt és kellemes. Rendszerint testben-lélekben kerekded és kissé esetlen. Csillapító hatást gyakorol másokra, mert a veszekedéshez mindig kettő kell. A házasságban, a munkahelyen megnyugtató hatást fejt ki, akármilyen háborgó legyen is a környezete.

Társaságban a flegmatikus nem olyan eleven, mint a szangvinikus, de nem is annyira tartózkodó és borongós, mint a melankolikus. Van benne valami szeretetreméltó és vidám, még akkor is, ha nem beszél sokat. Ellentétben az unalmas és prózai kolerikussal, ő kedélyes, kellemes és tréfálkozó. Sőt, tréfában ő az első. Az embereket és az adottságokat nyugodtabban, s ezért pontosabban szemléli, mint más, így jobban észreveszi azt, ami komikus. A szangvinikus is tréfálkozó. De rendszerint lelövi a poént, még mielőtt végigmondta volna a viccét. Nem nagy pszichológus. A melankolikus is remek viccmesélő, de ő sem igazán sikeres velük. Viccei rendszerint mesterkéltek, és az átlagos hallgatók számára csak nehezen érthetők.

A flegmatikus viccei szárazak. Nem kerít nekik hosszas bevezetést, hanem azonnal megragadja hallgatóit mind hanghordozásával, mind pedig józan és semmitmondó arcával. Csak ritkán nevet a saját viccein. Hallgatóit meglepi magával a helyzet komikumával. Anekdotáit ugyanolyan száraz és nyugodt modorban mondja el, ahogyan a mindennapi életben a munkáját is végzi. Ezzel ugyanazt a hatást éri el, mint az az előadó, akitől egy összejövetelen valami derűset és szórakoztatót várnak.

Nyugodt és megbízható.

Veszély esetén mindig megőrzi hidegvérét. A kolerikus magatartását veszély idején már ismerjük: azonnal cselekszik, ha bajba kerül, gyors, és a veszély elhárításában vakmerő.

Ezzel ellentétben a flegmatikus nem cselekszik azonnal. Nem, mert az ő ereje abban van, hogy még most, a veszély kellős közepén is nyugodtan szemléli a helyzetet, mérlegel és összehasonlít minden lehetőséget, hogy azután a legegyszerűbb és legbiztosabb utat válassza. A flegmatikus lélekjelenlétét és bátorságát veszély esetén ismerhetjük meg a legjobban.

Nyugalma a mindennapi életben is nagy előnyére szolgál. Időt szán arra, hogy elvégzendő feladatát alaposan átgondolja. A szangvinikus és a kolerikus itt nehézségekbe ütközik. Mindketten túlságosan hevesek, és a szangvinikus nagy összevisszaságot okozhat. A flegmatikus nyugodt marad, és mielőtt cselekedne, mindent gondosan felmér. Ezért amit cselekszik, azt jól végzi, és mindig megbízhatunk munkájában.

A barátság terén a flegmatikus nem olyan szívélyes és túláradó, mint a szangvinikus, ezzel ellentétben kitartó és hűséges. Nála soha nem adódik semmiféle meggondolatlanság, jóllehet - mint majd látni fogjuk - neki is vannak hibái.

Természete szerint nem olyan tevékeny, mint a kolerikus. Mégsem hiányzik belőle sem az energia, sem az eltökéltség, mint a melankolikusból. Képes arra, hogy határozatokat hozzon, és azokat végre is hajtsa, de ezt nem teszi azonnal. Rendszerint a körülményeknek vagy valaki másnak kell őt cselekvésre kényszerítenie. Ha azonban egyszer megmozdult, kiderül, hogy mennyire ügyes is tud lenni.

Gyakorlatias.

Gondolkodása nem hatol olyan mélyre, mint a melankolikusé, és nem is olyan éles, mint a kolerikusé, de nyugodtabban és nagyvonalúbban gondolkodik, mint a többiek. A melankolikusnak az érzelmei, a kolerikusnak pedig az akarata kötődik oly szorosan a gondolataihoz, hogy következtetéseik emiatt többé-kevésbé elfogultak. Mivel a flegmatikus természete hűvös és szenvtelen, gondolkozása a maga törvényei szerint szabadon működik. Más típusoknál kisebb mértékben van kitéve annak, hogy vágyai befolyásolják gondolkodását.

Ez a tulajdonsága különösen alkalmassá teszi a tudományos munkára. Természetesen nem tartozik a korszakalkotó tudósok köréhez. A társadalom- és természettudományi területen a zseniális felfedezések általában a melankolikusok számára vannak fenntartva. Az ilyen sikerekhez ugyanis szükség van az intuíció és az elmélkedés készségének összekapcsolására.

Mégis a flegmatikusnak adatott az a képesség, hogy a melankolikus ragyogó ideáit a gyakorlatba átültesse. Józansága alkalmassá teszi arra, hogy türelmesen összeszedje a forrásadatokat, és arra is, hogy nyugodtabban analizálja a helyzetet, mint a kolerikus vagy a melankolikus.

Gyakorlatias értelme megkönnyíti számára az élethez való alkalmazkodást. Különösen alkalmas arra, hogy megállja a helyét, és vigye valamire az életben. Irtózik attól, hogy időt és energiát pocsékoljon, és attól, hogy másokhoz hasonlóan elhamarkodottságból hibákat kövessen el.

Azt állítottuk, hogy a flegmatikus nem különösebben aktív. Képességeit nem használja ki teljesen, mindenesetre nem annyira a saját érdekében, mint a kolerikus. Mégis, mások épp ezért többet nyernek az ő praktikus tudásából. A kolerikus ritkán mond vagy tesz valamit a köz érdekében annál inkább a flegmatikus. Erre azonban fel kell kérni. Aki tanácsot vagy segítséget kér tőle, mindig nyitott fülekre talál.

Ezen a helyen szeretnék különösen rámutatni tanácsadói képességére. A szangvinikus is mindig kész a segítségre. Nemcsak tanácsot ad, nála ez mindig bőségesen kéznél van, hanem követésre is ösztönzi az embereket A melankolikus saját világában él, legnagyobbrészt álomvilágban. Mivel nem képes arra, hogy magát mások helyzetébe képzelje, így arra sem képes, hogy komoly tanácsot adjon nekik. A kolerikusnak meg rendszerint nincs ideje, és nem is érdeklődik olyasmi iránt, ami nem az ő saját terveit és kezdeményezéseit illeti. Ezért nem is kérnek tőle szívesen tanácsot.

A flegmatikusnak ezzel szemben nemcsak bőségesen van ideje, hanem a szükséges szellemi nyugalma is megvan ahhoz, hogy egy problémát minden oldalról megvizsgáljon.

Ezt olyan szenvtelenül és előítélet-mentesen teszi, hogy képes az egészről világos képet alkotni. Ritkán követünk el hibát, ha az ő tanácsait követjük.

A flegmatikus temperamentum gyengéi

A flegmatikus lassú.

Semmi sem lepi meg, semmi sem indítja meg, semmi nem kelt benne csodálkozást, és nem is lelkesíti. Ő nyugodt megfigyelő marad. A mindennapokban ez a magatartás néha ingerlő. A flegmatikust nem ragadják el az érzések, legyen az öröm vagy gond, bosszúság vagy az élmények özöne. A túlfeszített helyzeteket nyugodtan, esetleg ironikus mosollyal szemléli.

A nyugtalanságra feltűnően határozottan reagál. Ha belép egy szangvinikus melegszívűen és lelkesedve, a flegmatikus hideg lesz, mint a jég. Ha jön egy melankolikus, telve a világ nyomorúságai miatti panasszal, pesszimistán, akkor a flegmatikus optimistább, mint valaha, és elviselhetetlenül gúnyolódik. Ha megjelenik a kolerikus, színültig telve tervekkel és javaslatokkal, akkor a flegmatikusnak a legnagyobb élvezet, ha lelkesedésére hideg vizet önthet. Kiegyensúlyozott gondolkodásával és éles elméjével könnyűszerrel rámutat a kolerikus ötleteinek gyengéire.

Ha a flegmatikus enged ennek a kevéssé kellemes vonásának, másokat kínzó, kellemetlen alakká válhat, aki csak annál jobban ingerli a többit, mert saját nyugalmát soha el nem veszíti. Rendkívül jól szórakozik, miközben mások dühöngve bosszankodnak.

Lusta.

A flegmatikus lustább, mint a többiek. A szangvinikus és a kolerikus mindig tevékeny; a melankolikus nem annyira, de még mindig sokkal aktívabb, mint a flegmatikus. Ő legalább a saját gondolataival foglalkozik. Csak a flegmatikus az, aki minden erőfeszítést igyekszik elkerülni.

Természetadta adottságai ellenére senki sem gyepesedik be könnyebben, mint ő. A munkavégzésben kevesebb energia-befektetésre van szüksége, mint másoknak, mivel feladatait könnyebben megérti, jobban megtervezi és jobban kivitelezi.

Opportunista.

Ez a vonása arra vezethető vissza, hogy undorodik minden fáradozástól és kényelmetlenségtől. Jobban érdekli az, ami könnyen és fáradság nélkül megoldható, mint az, ami jó és igazságos. Ezért hajlamos munkája színvonalának lejjebb szállítására.

Mások iránt közönyös.

Sem nem kemény, sem nem brutális, mint a kolerikus, de hideg. Ha valaki segítséget kér tőle, és cselekvésre ösztönözhető, akkor barátságos és szeretetreméltó. Egyébként visszahúzódik, mert alaptermészetéhez tartozik az a vágy, hogy lehetőleg ne zavarja senki. Így biztosítja saját kényelmes életét, hogy ne kelljen törődnie mások gondjaival és bajaival.

Fölényes.

A flegmatikus a leginkább hajlamos a gőgös közönyre, amelyet önteltségnek is nevezhetünk. Temperamentuma kiegyensúlyozott. Csupán érdektelen megfigyelője annak, ami körülötte történik. Nyugalmával és éleslátásával minél inkább észreveszi az emberek ostobaságát, hiúságát és önzését, annál inkább kialakul benne mások megvetése. Magatartása fölényessé válik. Pontosabban: tanulmányozza az embereket, de alig érdeklődik irántuk.

A flegmatikus lelki élete

A flegmatikust legjobban az önigazság veszélyezteti. Élete korrekt és kiegyensúlyozott menetű, különösebb hajlam nélkül a gonoszra. Egyszerűen ízlése tartja távol olyan bűnöktől, mint a fajtalanság, a garázdálkodás, az iszákosság és a brutalitás. Mivel képes kompromisszumokat kötni ideáljaival, véleménye szerint kevés oka van arra, hogy szemrehányásokat tegyen magának. Sőt, jelentősen az erkölcsi átlag fölött érzi magát.

Az egyház iránt általában nem közömbös, érdeklődése békés természetű. Konzervatív, egyszerűen azért, mert ez az álláspont igényli a legkisebb erőfeszítést. Bár az egyház iránti érdeklődése nem nagyon aktív, sem nem különösen szívélyes, mégis van benne valamennyi vele született tisztelet ilyen irányban. Ha az egyház nehézségek közé kerülne, cselekvően is segítséget nyújtana.

Nem könnyű vele a keresztyén hitről beszélni. Lelkiismeretének vádjai ellen jól védi és fedezi őt önigazsága. Ezen túlmenően nyugodtan, okosan és ügyesen védi ki az "igazság kardjának" csapásait, megvédve az erkölcsről és istenfélelemről alkotott, egyedül értelmesnek tartott saját irányelveit.

A nehézségek és a gondok miatt nem szenved, mint mások, hanem elég könnyen megadja magát sorsának. Ezért nehézségek közepette nehezen éri el Isten hívása.

Fogékony a racionalizmus iránt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy belekeveredne egyházi véleménykülönbségekbe. Az ilyesmi nem egyezik lelki alkatával. Akár van egyházi vita, akár nincs, könnyen magáévá teszi az erkölcs és a hit racionalista felfogását.

Nem kifejezetten nehéz beszélgetésbe kezdeni vele Istenről. Békésnek és alkalmazkodónak mutatkozik, egyrészt, mert természeténél fogva jólelkű, másrészt, mert kerülni akar minden nézeteltérést.

Néha kényszerítve érzi magát, hogy vallásos dolgokról elmondja a véleményét, nevezetesen akkor, ha úgy találja, hogy az emberek magatartása a vallás területén egyáltalán nem korrekt. Azonban csak nehezen jön létre vele olyan beszélgetés, amely mélyebbre hatol, mint a vallásos kérdésekről folytatott vita vagy eszmecsere. Irtózik attól, hogy olyasmiről beszéljen, ami megérinthetné a lelkiismeretét. Ösztönösen érzi, hogy semmi sem fenyegeti jobban lelkének nyugalmát, mint az, ha szóhoz engedi jutni a lelkiismeretét. Ha kísérletet teszünk arra, hogy egy flegmatikussal a vallásról beszéljünk, tapasztalni fogjuk, milyen ügyesen vált beszédtémát, mihelyt attól tart, hogy lelkiismeretét felkavarhatják.

Mielőtt a flegmatikus lelki ébredésre jut, nagy nehézségeket kell legyőznie. Isten azonban tudja ezt, és képes úgy találkozni mindannyiunkkal, hogy legyőzöttként álljunk előtte.

A flegmatikus ébredése általában nyugodtabb lefolyású, mint más temperamentumoké. Itt is megmutatkozik kiegyensúlyozottsága. Ő nem fogja átélni az aggodalom és a lelki nyomorúság heves érzéseit, mint a szangvinikus. Oly sok kínzó töprengés sem fogja gyötörni, mint a melankolikust. Ébredése nem lesz oly drámai, mint a kolerikusé; ellenkezőleg: csendben és észrevétlenül megy végbe. Senki sem válik oly készségesen "névtelen" keresztyénné, mint a flegmatikus, mert a lehető legkevesebb feltűnést akarja kelteni. Nyilvánvaló előtte, hogy a nyílt hitvallás nehézségekkel jár.

Ha azonban végül megnyerték őt Krisztusnak, és temperamentuma megtisztult, megnevelődött, komoly keresztyénné válik. Különösen hajlamos arra, hogy harmonikus keresztyén életet éljen, s noha sohasem lesz különösen vállalkozó kedvű, lapulni sem fog a munka elől.

Kiváló vezető lehet belőle. Ügyek intézésére senki sem alkalmasabb, mint ő. Nyugodt megfigyelő, izgalom nélkül szemléli az embereket és a helyzeteket. Képes egy ügyet a maga összefüggéseiben áttekinteni, megérti a dolgok hátterét is, és felismeri a kibontakozás lehetőségeit. Adottsága van arra, hogy a szangvinikustól eltérően lárma és feltűnés nélkül vegyen kézbe megromlott kapcsolatokat, és helyrehozza azokat. Sohasem válik sértővé, mint olykor a kolerikus. Különböző talentumait nyugodtan és okosan éppen ott veti be a munka érdekében, ahol azokra szükség van.

Ha cselekvésre kényszerül, tevékenysége mindenekelőtt abból fog állni, hogy másokat munkára toborozzon, és úgy vezesse őket, hogy érezzék a közös munka egységét. Ilyen vezetésre kiváló adottsága van. Békés, harmonikus lénye rendkívül alkalmassá teszi arra, hogy a legkülönfélébb emberekkel bánni tudjon. Ahol egy bomlasztó egyéniség minden keresztyén testvériséget szétugraszthatna, vidámsága és higgadtsága egyesítő és gyógyító hatású.

Végül, a flegmatikus éles és nyugodt szeme látja azt a célt is, amely a szangvinikus és a kolerikus számára túlságosan távoli messzeségben van. Ők ketten ugyanis meglehetősen "rövidlátóak". Ezzel szemben a flegmatikus képes felismerni még azokat az eszközöket is, amelyeket a cél eléréséhez alkalmazni kell. A szívósság és a kitartás összhangban van némileg lomha természetével. Amíg a célt el nem éri, nem adja fel, hanem zavartalanul folytatja a munkát, még ha a barátok jajgatnak, az ellenfelek mosolyognak is - és látszólag semmi nem halad előre.

Akár vezetők, akár nem, a flegmatikus keresztyének az egyház számára nagyon értékesek. Lényüket világosság és nyugalom jellemzi. Bennük valóban a "józanság szelleme" van (más fordításokban az önfegyelem szelleme), ahogy azt az apostol a 2Timóteus 1,7-ben írja. Sohasem veszíti el érzékét az igazi értékek iránt, és józan marad akkor is, ha mindenki más szellemileg megittasodott.

A flegmatikus és a melankolikus keresztyének együtt képezik az élő egyház szilárd magvát. Megkísérlik tartani az egyensúlyt a másik két típushoz tartozó nyugtalan elemekkel a lelkileg eleven, illetve száraz időszakokban.

A flegmatikus feladata

A flegmatikusnak mindenekelőtt közönyössége ellen kell harcba indulnia. Ez a gyengéje, ugyanis arra csábítja, hogy ideáljaival kompromisszumokat kössön, és könnyen megelégedjék azzal, hogy önmagával szemben alacsony színtű követelményeket állítson. Ez a kísértése gyakran a hétköznapi keresztyén életben jelentkezik. Ha nem küzd ellene, akkor könnyen belesüllyed egy látszólag kifogástalan kiegyensúlyozottságba, amely mögött meghúzódnak saját bűnei: az önzés és a közöny. Más típusoknak nem sikerül oly könnyen a hívő keresztyénség látszatát kelteni még akkor sem, amikor hiányzik a hit ereje és a keresztyén szellem. A lustasággal folytatott harc nem könnyű a flegmatikusnak, mert természeténél fogva megveti a vesződség minden formáját. Ezenkívül találékony szelleme gyorsan kitalál valamilyen mentséget tétlenségére. Valószínű, hogy mint keresztyén sem fog sokat változni, feltéve, ha nem kezdi el gyakorlatoztatni akaratát, hogy úrrá legyen passzivitásán.

A flegmatikusnak mindenki másnál jobban, szó szerint kell követnie Pál apostol példáját: "Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek." (1Kor 9,27).

Neki magának kell eldöntenie, mi módon győzi le testi restségét. Naponta komolyan rá kellene szánnia magát olyan feladatok végzésére, melyek rest emberek számára különösen kellemetlenek. Az ilyen gyakorlat segít abban, hogy legyőzze természetes lustaságát és erősítse akaraterejét.

A flegmatikus például keljen fel minden reggel a szükségesnél valamivel korábban, és vegyen hideg fürdőt. Mindennap végezzen otthon olyan szolgálatokat, amelyeket a többiek nem várnak el tőle. Még ha ennél szigorúbb önfegyelmet nem is szab magára, rövid idő alatt úrrá lesz testi-lelki lustaságán.

Azok a keresztyének, akik átélik az ilyen gyakorlatozás hatását, soha többé nem szakítanak vele. Az apostolhoz hasonlóan továbbra is testük fegyelmezésére fognak törekedni. Érezni fogják, hogy testi-lelki életük egyre világítóbbá válik. A fegyelmezés sikerhez segítheti a flegmatikust más irányú gyengeségei ellen vívott harcában - amilyen például a fásultság, az érzelmi ridegség és az érdektelenség.

A szeretet természetéhez tartozik, hogy a legbiztosabban úgy növekszik, ha gyakoroljuk. Ha a flegmatikus valamilyen mindennapos szeretetszolgálatba kezd, szíve lassan megnyílik, és egyre jobban észreveszi mások szükségeit és igényeit. Növekedni fog öröme is, ha ezt gyakorolván tapasztalja, mennyire túljutott már azon, hogy a saját tétlen és zavartalan életében öröme teljék. Most már érzi mások boldoggá tételének elragadó örömét. Ennek azonban kemény harc az ára. Gyakran vereséget fog szenvedni, mert erős benne a hajlam a kényelmességre. De még a vereségek is segítségére lehetnek. Megszabadítják a fölényesség érzésétől, amely éppen neki okoz sok gondot.

Ő, aki mindent távolról szemlélt, találkozott végre valakivel, aki hatalmasabb nála: találkozott Istennel, a tökéletessel, a szenttel. Istennel szemben senki sem állhat úgy, mint érdektelen szemlélő. Itt csak a menekülés és a megadás között lehet választani. A flegmatikus számára megmenekülés lesz, ha a szent Isten arcát szemléli. Isten szeme előtt megég az önigazság, a racionalizmus és az ideálokkal kötött kompromisszum.