Pünkösdi provokáció      

 

Tudom, nem jó ízű kifejezés a provokáció. Az idegen szavak szótára többek között így fordítja: „kihívás, bujtogatás, ingerlés, izgatás…”  S a végén hozzáteszi még: „régies értelmezésben - kihívás párbajra”.

Én most mégis szeretném rehabilitálni a provokáció kifejezést, különösen így pünkösd közelében. Erre bátorít Ivan Steiger szellemes rajza, melyet EMW (Evangelisches Missionswerk in Deutschland) tanulmányi füzetsorozatának egyik borítójáról kölcsönöztünk.

Mi történt az első pünkösdkor? Bizonyos értelemben  provokáció.

Mi történik a misszióban? Egyfajta provokáció.

Ki a Provokátor? Maga az élő Isten az, aki Lelkével provokál minket!

Ez a történet, ez a provokációsorozat  nagyon régen kezdődött, mondhatnánk, egyidős az emberiséggel. Már a Genezis harmadik fejezetében arról olvasunk, hogy Isten féltő szeretettel hívja elő („provokálja”) az első emberpárt, akik elrejtőztek előle, mert féltek Tőle:

„Hol vagy?” – hangzik a ma is aktuális provokatív kérdés.

Később ugyanezzel a felelős szeretettel próbálja kihívni Káint a vak gyűlölet fedezéke mögül, amikor ugyancsak provokatív módon rákérdez:

„Hol van Ábel, a te testvéred?”

Ezzel az ébresztő, provokáló hanggal hívja el később prófétáit:

„Kit küldjek el? Ki megy el követségünkben?”

S ez az egészségesen kihívó, provokáló tónus csendül ki Jézus kérdéseiből is:

„Miért kerestetek engem?” – szegezi a kérdést szüleinek, már 12 éves korában…

„Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” – döbbenti meg édesanyját a kánai menyegzőn…

„Ti is el akartok menni?”

„Hát ti kinek mondotok engem?” – provokálja tanítványait.

Nyitott sírjánál sem marad el a provokatív kérdés:

„Mit keresitek a holtak között az élőt?”

De a provokációk provokációja az, ami az első pünkösdkor történt. A bezárkózott, remegő szívű tanítványokat szinte „kirobbantja” fedezékeik mögül a leszálló Lélek vihara. Többé nem hallgathatnak arról, Aki megígérte, hogy „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában.”

Így lesz a mozgósító pünkösdi provokációból a világmisszió fenséges nyitánya.

S azóta is, minden igazi misszió, valójában Isten Lelkétől „provokált”, azaz „előhívott” (ne féljünk használni a gazdag tartalmú kifejezés meghökkentő színeit sem), tehát: „felizgatott”, „felingerelt” emberek további „provokációinak” megállíthatatlan láncreakciója.

Így hívják ki „párbajra” a hazug és embergyilkos provokátor sötét erőit az Isten Lelkétől provokált emberek, ahányszor csak a világ Világosságáról tanúskodnak. Ha hirdetik Isten globális, embermentő tervét, mely szerint Ő azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére.” Ez az igazság élő személy: Jézus Krisztus. Róla tanúskodik a pünkösdi Lélek, aki eszünkbe juttat mindent, amit Urunk bízott reánk.

Ahogy rajzunk is mutatja: valami elindult! Isten munkája – minden látszat és megtévesztő statisztika ellenére – feltartóztathatatlanul halad előre világunkban. Csak az nem mindegy, hogy velünk, rajtunk keresztül is, vagy nélkülünk!

Furcsa módon - karácsonytól és húsvéttól eltérően - pünkösdkor nem szoktuk egymást jókívánságokkal, üdvözlőlapokkal elhalmozni. Vajon miért? Nem tudom, többféle magyarázat is lehet erre a hiányra…

De minden jókívánságnál fontosabb, hogy végre felfedezzük a nagy titkot, ami karácsonynak, húsvétnak és pünkösdnek is legmélyebb titka: az igazi ünnep, mindig Isten ajándéka, meglepetése, mozgósító, a másik felé indító szent provokációja.

 

Gáncs Péter