Aprócska dunai holtágak, kikötõk, autótelepek különítik el a csepeli világot a nagyváros forgatagától. Elsõ látásra békésebb, szinte falusiasabb ez a városrész, jóllehet itt dübörgött évtizedeken át az ország egyik legnagyobb múltú nehézipari vállalata. Az ipartörténet mellé azonban a múló évtizedekben a lutheránus gyülekezet krónikája is lassanként történelemmé érik össze.
Mikor idén január utolsó vasárnapján megszólalt a csepeli evangélikus gyülekezet újonnan villamosított harangja, sokan letelefonáltak a környezõ lakóteleprõl: hallgattassák már el azt a zenebonát.
Nincs már meg az õsi Csepel -- meséli Lehoczky Endre, a gyülekezet lelkésze, aki szolgálata évei alatt a városrész történetét is megismerte. Az itteni Vasmû (Weiss Manfréd egykori tulajdona) rengeteg dolgozóját az ötvenes, hatvanas években távoli lakótelepekre számûzték, sokan közülük öngyilkosok is lettek emiatt. A hajdani falusias világra pedig már csak néhány régies porta emlékeztet. Nincs meg, hiszen csak a kommunista legendáriumban létezett a "Vörös Csepel" sem: a II. világégés után ugyan 23 ezren lettek félig-meddig kényszerbõl párttagok, de '56-ban közülük mindössze tízen álltak ki az eszme mellett. De vajon miképp élnek az Istent keresõ emberek ma ebben a világban?
Akarva akaratlan, a HÉV-bõl kiszálló utas a panelházak által szegélyezett csepeli fõtéren ma elsõként az 1928-ban emelt evangélikus templomot látja meg. A különleges, lekerekített kereszt formájú Istenházát is a Weiss-család adományaként építhették meg az itteni hívek. A templom az 1984. évi Lutheránus Világgyûlésre újult meg legutóbb, szépségét pedig máig megõrizte. S nemcsak a friss festékkel, hanem az élet nyomaival is: a bejárat melletti kis elõteremmel, amelyben a csütörtöki bibliaórákat tartják, az ifjúság nyári kis termével (télen õk is az elõtérbe szorulnak a hideg miatt), amelynek falain sok bibliamagyarázó fénykép- és rajzösszeállítást látni. Az 1994 végén szentelt orgonát gyakorlatilag ajándékként kapta a gyülekezet az angyalföldi testvérektõl, s azután üt (!) finn testvérgyülekezete, az országos egyház és a helyi önkormányzat segítségével újíttatta fel. Azóta rendszeresek a hangversenyek, karácsony elõtt még a helyi gimnázium tanulói és szülõi is eljönnek a jó akusztikával bíró templomba egy énekestre.
A gyülekezet "legfrissebb" öröme azonban az emlegetett haranghoz kapcsolódik: január utolsó vasárnapján tartották villamosítási rendszerének avatását, s az ahhoz kötõdõ hálaadó istentiszteletet. (A harang olyan csepeli acélötvözetbõl készült, amibõl végül nem gyártottak sorozatot Magyarországon. A templomavatás utáni években az egyik gyülekezeti tag ócskavasáron szerezte meg ezt az értékes darabot.) Még most, a villamosítás után is sokan jelentkeznek a csepeliek közül: szívesen hozzájárulnának a költségekhez.
De kiket is hívogat ez a harang? Csepelen büszkék arra, hogy máig több (évente mintegy 25-26) a keresztelõ errefelé, mint a temetés (22-23). A gyülezethez ma mintegy 800 család kötõdik, közöttük akadnak szép számmal olyan magányos emberek is, akiknek fiai, lányai már rég máshová költöztek. ºértük dolgozik az a 12-20 ember, aki a csütörtöki gyülekezeti bibliaórákon gyakorta címeket kér a lelkésztõl, hogy azután látogasson. Két-három olyan asszony is akad közöttük, aki -- például a húsvét elõtti hetekben -- rendszeresen ki is takarítja az idõs, segítségre szoruló testvérek lakásait. Pedig olykor-olykor nem könnyû feladat még a helybelieknek sem Csepel zegzugos, bonyolult számozású külsõ utcáin eligazodni...
Mintegy harminc gyermek jár ma a csütörtöki hittan és konfirmációs elõkészítõ órákra a gyülekezetbõl. A kissé idõsebb ifjúság leggyakrabban ünnepek elõtt (így idén húsvétkor is), hogy verssel, zenével, színdarabbal színesítse a jeles alkalmakat. Nyári táboraik (amelyet például idén Bagolyirtásra terveznek, amelynek szentelésén is ott voltak) évrõl évre jól sikerülnek. Az együttlét pedig drága misszió: sok érdeklõdõ gyermek (sõt egyikük édesanyja is) elfogadta azóta az ùristent élete vezetõjének a keresztvíz alatt Csepelen. Bár a környéken legalább 16 általános iskola van, a zsúfolt tanrend, a gyerekek délutáni elfoglaltságai miatt úgy tûnik: csak 1997 õszén indulhat elõször iskolai hitoktatás itt. Hasonló alkalmak azért most is vannak, például annak a kis testvérpárnak a lakásán, ahová rendszeresen eljár a lelkész.
Sokakat kell látogatni, ez a titka: a számítógépes nyilvántartás nem, csak a hívó szó találja meg az embereket -- vallja Lehoczky Endre. ùgy látja: kétszer, gyakorta háromszor kell elmenni egy családhoz, míg az "viszonozza a látogatást" -- azaz eljön az ùristen templomába. A lelkész úrban még az ismerkedõk is nagyon megbíznak: mindenképpen õt kérik, jöjjön elsõre, azután pedig mér az is látogathat, akit õ ajánl... A lelkipásztor most azt a mintegy nyolvcan ismeretlen családot is megpróbálja felkeresni, akik valóban már csak papíron tartoznak Csepelhez.
Az itt élõ közösség külön öröme, hogy immár 10. éve tartják meg rendszeres közös testvéri alkalmaikat az erdélyi (Hétfaluhoz tartozó) bácsfalui, valamint az öt finn testvérgyülekezetükkel. Idén nyáron is Finnország lesz a találkozó színhelye. Kapcsolatok épülnek Pozsony egyik külsõ kerületének rendkívül aktív gyülekezetével is. S még egy együttlét: az "egyszerû" ökumenénál, szószék több, immár baráti az a kapcsolat, amely összefûzi a csepeli történelmi felekezetek lelkészeit, akik nyár kivételével havonta összejárnak...
B.I.
© Mindenkor Örüljetek, A Budai Evangélikus Egyházmegye folyóirata, 1997. Húsvét